Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TŐKEI FERENC: Nagy László korszerűségéről

NAGY LÁSZLÓ KORSZERŰSÉGÉRŐL Tiszteit Hallgatóim, Kedves Barátaim! Görömbei András kitűnő előadása után nekem csak az a szerep juthat, hogy - kiegészítésképpen -, mondjuk, korreferátumot tartsak az általa elmondottakhoz. Megtisztelt azzal, hogy szólt Nagy Lászlóval való kapcsolatomról is; én azonban most nem közvetlenül a „hosszúvers" műfajáról, hanem Nagy László költészetének eszmei korszerűségéről szeretném elmondani egyéni véleményemet, szokásom szerint testes idézetekkel illusztrálva. Nagy László korszerűségének problémáját - eltekintve mindenféle szakmai irányzatos, no meg klikkescdésből és pártosodásból fakadó vitáktól - könnyű lenne azzal elintézni, hogy Nagy László klasszikus, azzá lett már életében, a klasszikus pedig mindig időszerű, mert minden kornak új fényét tudja megcsillantani, minden kornak valami újat tud mondani. Ez természetesen igaz, mégsem elegendő. Számunkra, Nagy László kortársai és barátai számára másképpen vetődött és vetődik fel az ő költészete korszerűségének kérdése. Vitányi Ivánt és Nagy László-nekrológját már megidézte Görömbei András. Nos, valami arra ösztönözte Vitányit, hogy nekrológjában Nagy László korszerűségét szorosan odakösse ahhoz a korhoz, társadalomhoz, világhoz, amelyben élt és küzdött. Horribile dictu, még a marxizmust is fölemlegette. „Egy... vitán... azt hallottam - írta -, hogy útitárs volt, nem marxista. Ostobaságnak tartottam és tartom. Nemcsak azért, mert részt vettünk együtt egy-két marxista szemináriumon. Hanem mert a hatalmas külső-belső folyamat, amelyet a folyamat nagyságához illő mértékkel fejez ki, megfelel a marxizmusnak. Ha így van, kit érdekel, hogy nem a marxizmus szemináriumi terminusait haszálja?" - Itt közbevetem, hogy természetesen a költőt, aki nem is beszélhetne a szemináriumok nyelvén. Nekrológját Vitányi akkor így fejezte be: „Nagy Lászlóért mondunk tehát rekviemet, de magunk miatt mondjuk. Mert ő megalkotta életművét, teljeset, szépet, mi pedig nélküle maradtunk. A további utat nélküle kell végigjárniok azoknak, akik végig tudják járni. Kegyetlen dolog, mert elvesztésével nemcsak személyes barátai érezhetik magukat egyedül, hanem mindazok, akik a műben találtak barátot: saját lelkiismeretük, legbelsőbb gondolataik objektivációját. Ez a lelkiismeret nem szólal meg többé. Elővehetjük műveit, de az új helyzethez már nem lesz új szava. Pedig kellett volna még nekünk ereje, tisztasága, megvesztegethetetlensége, szépsége. Nélküle nehezebb lesz."