Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
TERESA WOROWSKA: Nagy László lengyelül
tárgy: például fejfa. Olyankor a fordító kénytelen leíró kifejezést keresni (Bohdan Zadura meg is találta), és akár szép is lehet a fordítás maga (mint jelen esetben), ám azt a képet, amelyet minden magyar lát lelki szeme előtt, amikor a »fejfa« szót hallja - azt a képet még a legzseniálisabb fordító sem képes lengyel olvasója elé idézni. Ezekre a nehézségekre sok példát lehet találni a kötetben. A másik probléma - a magyar versek fordításánál örök gond, de Nagy Lászlónál, ha lehet, még fokozottabban - a sűrűség. Az Inkarnáció ezüstben, a Medvezsoltár, a Menyegző című versekben szinte verssorról verssorra haladva követhető ez a „mérikélés": mi a fontosabb, mit hagyjak ki (mintha lehetne is rámutatni valamire), egyszóval fájdalmas veszteségek és a megrablás szégyene zavarhatja olykor a lelkiismeretes fordító álmát. Objektív nehézség itt is az a puszta tény, hogy a lengyel nyelv elbeszélőbb, nem olyan feszes, más a szó- és kifejezésképzés módja. Ezért a lengyelül tudó verstudor még a legjobb fordításoknál is tapasztalhatja néha, hogy egy-egy verssor felhígul. Mivel a kötet anyagát kb. fele-fele arányban két fordító alkotta lengyelül, érdemes kitérni arra, milyen Nagy Lászlót adtak külön-külön. Véleményem szerint Bohdan Zadura fordításai simábbak, elegánsabbak. Frazeológiailag kerekebbek, ami nem mindig jelenti a megszokottat, hisz itt az eredetinek a szöveganyaga úgyis meglepetésekkel teli. Tónusa nyugodtabb, reflexiós készsége erősebb, de mintha a fordító habitusa kissé fékezné a versek indulatát. Azzal lehetne jellemezni őt, hogy a már említett Antológiában Zadura Juhász Gyula, Szabó Lőrinc, de főleg Tóth Árpád fordításaiban remekelt. Tadeusz Nowak érdesebb, elementárisabb, szóválasztásaiban, hangulatteremtésében több az intuíciója, emiatt jobban tudja visszaadni azt a ragadozó villanást Nagy László művében, Nowaknak „sas-körme" van (hogy a Hűtlenség napjából merítsem a hasonlatot). Dinamikusabb, a vers történéselemét erősíti. Úgy tűnik számomra, hogy kettőjük közül mindenképpen Nowak intuitív, ő bogozza ki találóbban a képek mögött rejlő költői szándékot, ő is inkább a vizualitásra épít és általában nagyobb a lendülete. Egyszerűen azt mondanám, hogy jobban érez rá Nagy László képzelőerejére, képeinek vonalkozásrendszerére, érzelmi túlfűtöttségére, amelyet Zadura nem vállal. Csak két fordításnál időznék kicsit. Az első a Szépasszonyok mondókái Gábrielre. Számomra ez a kötet kiemelkedő fordítása, Tadeusz Nowak nagy, ihletett perce, bravúros vágtája végig ezen az egyetlen többszörösen összetett mondaton, amelyben, ahogyan kell, megvan a hangulati hullámzás, a babonázó szándék, a ráolvasások régiessége, mágikus tárgyi manipuláció - egyszóval minden ahhoz, hogy felejthetetlenné váljon a vers már első olvasásra. Annál fájdalmasabb a számomra egy kis folt, kicsinyke szeplő - az utolsó sor leereszt, lelassít, ezáltal, hogy az ige »pedzi« (vágtat) a vers utolsó szava. Nem tudom kitalálni, mi lehetett az ihletett fordító szándéka, amikor ezt az igét igen könnyen betehette volna a két előző rövid sor valamelyikébe és így megőrizhette volna az eredetit jellemző „kifulladásig"beszédet: »na zlamanie karku« a lengyelben majdnem ugyanolyan jó, mint a »nyakaszakadtabol«. De attól ez a versfordítás még mindig nagyszerű.
