Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége

való szembesítést (Elhullt bolondok nyomán. Versben bujdosó, Medvezsoltár, Arcomról minden csillagot, Inkarnáció ezüstben, Hegyi beszéd, Almaim verőerekkel). A kettősség azonban arról tanúskodik, hogy Nagy László érzékelte korfordulón vagyunk (Új évszak jön). Világ- és önértelmezését a kezdetektől az utolsó korszakáig alapvetően egy nagy, a megítélő, szolgálatelvű költői szerepet legitimáló emancipációs elbeszélés

62 határozta meg. Az a hit, hogy megteremthető egy eszményi közösségi társadalom, illetve az ennek megfelelő etikus személyiség. Ez kezdetben a szocializmus politikai-társadalmi eszméjében öltöt testet, majd a későbbiek során morális követelménnyé, morális mérőeszközzé finomult. Domokos Mátyás így mutat rá ennek fontosságára: „Nem tudja, nem fogja soha megbocsátani a történelem napi gyakorlata és a szocialista embereszmény modellje közti diszharmóniát. És ez az eszmény Nagy László tulajdonképpeni »első mozgatoja«, amihez egzisztenciálisan odakötötte magát..."

64 Ez a költői világképét alakító eszmény iránymutató volt az emberi valóság valamennyi szférája számára, innét származtatható versbeszéde előíró, imperativ jellege és a valóságot az eszményhez mérő költői személyiség túlnövesztése is, aki a mitológia mediator típusú hőseihez hasonlóan közvetíteni tud a két létszféra között. A szerep és az értékek megalapozását, érvényességét az eszmény jövőbeli bcteljesedéséből származtathatja, hisz a jelen csak ennek hiányáról adhat számot. Ezért jut nagy szerephez a verszárlatokban - néha indokolatlanul, a vers addigi logikájából nem következően - a remény, amelyet az a hit alapozott meg, hogy az eszmények megléte a szenvedések ellenére is igazolja a hozzá fűzött reményeket: „Szakad az ember veséje, / de az űrt álma belengi, / muszáj dicsőnek lenni, / nincs kegyelem." Költészete utolsó korszakában ez a hit rendül meg, ahogy a Délsziget nincs, a Rózsa-vitéznek Rózsadombra, az Egzakt aszály című versek egyértelműen mutatják. Az Ereklye című verse pedig arról tanúskodik, hogy az így fenntartott remény nem meghaladása a valóságnak, mégha le is leplezi annak hazugságát, igénytelenségre csábító értékrendjét. A reményt sugalló látomások ugyanis itt nem szakadnak el attól a szituációtól, amiben megszülettek. A lírai szubjektum újra és újra rögzíti valós helyzetéi: „Nyitott szemem az éjben", majd „Nézem ereklyémet az ablak bitóján. Nyitott szemem a télben.", s a verszárlatban: „Aztán ennek is vége. Elcsitulunk. Nyitott szemem az éjben." A kétely legfőbb oka, hogy megoldhatatlannak látszik az a kérdés, hogyan őrizhető meg az eszmények tisztasága a valós világban. A jó vitéz vesztesége, a Vers egy pici guminadrágról című költemények tanúsága szerint ez a keltő összeegyeztethetetlennek látszik, hisz az eszmények, az etikai értékek csak a társadalmi valóságba, társadalmi gyakorlatba való belépés előtt lehetnek tiszták, teljesek. Nagy László költői világában ugyanis a megvalósuló, ahogy a Zsoltár, egyetlen is mutatja, elsősorban a szenny, a tisztátlanság, az értékek hiányának a világa. Ezért beszélhet Nyilasy Balázs joggal arról, hogy Nagy László verseiben a természeti, társadalmi, emberi valóság elemi „csak mintegy járulékosan, önértékét elveszítve, a személyiség fölmagasodását szolgáló funkcióban vannak jelen."

65 A Nagy László-versek többsége az eszmény és a valóság ütközése határán születik, s mivel a kettő közötti választás a kiélezett vagy-vagy szerint történik, mindig általános érvényűnek tekintett határszituációban jelenik meg a lírai szemé-