Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége

lyiség, aki azzal az igénnyel lép föl, hogy a befogadó jobbik felét képviselje, akinek az így megmutatkozó magatartásmintával kellene azonosulnia. Az általánosérvényűség megteremtésére egy a történelmi valóság fölött, vele szembenálló időtlen „én", helyesebben „mi" áll. Azért lehet itt kollektív alanyról beszélni, mert a Nagy László-i lírai személyiség egy eszményi közösség képviselője, aki épp az eszményekhez való ragaszkodás, illetve a valóság megítélése tekintetében a befogadóval való közös összetartozásra apellál, a lírai személyiség veszélyeztetettségérzése a közös veszélyeztetettségre hívja fel a figyelmet. Az utolsó korszakban a nagy elbeszélés legitimáló erejével együtt a befogadónak, a közösség többi tagjának ez a versvilágban való egyértelmű bennjöglaltsága vált kérdésessé. A Medvezsoltárban még megalkotható, elővarázsolható ez a mintaadó lírai hős, de a Krónika-töredék már ennek lehetetlenségéről ad hírt: „Ilyen időről soha / nem csikorogtak atyák / a holnap kőikéinek / ilyen időről magam / vérhólyag-ajkú diák / dadoghatnék de kinek", vagy hasonlóan Ház című verse is, melyben idegenségével, magányosságával és kifosztottságával kénytelen szembe nézni a lírai személyiség, a „kísérlet a bánat ellen" „nem sikerült". Ennek a képviseleti elvű, szociális szerepnek az ellehetetlenülésével párhuzamosan formálódik meg az a társadalmi szerepektől független „én", amelyről korábban beszéltem. Most ennek az „én"-nek hangsúlyozottan privát, személyes voltát szeretném kiemelni. AzAnteusz arról beszél, hogy a lírai személyiség már nem talál megnyugvást az eszmények képviselőjének, őrzőjének a szerepében, sőt a világ szennyétől való érintetlensége sem okoz már örömet a számára: „Örvendezhetnék, micsoda delej / térít el tőlük, de csak fájok." Csak a szociális indokoltságú szerepből kibújva, az otthon melegségében lelhet nyugalomra: „Édesanyám, a kertedben újra / szőlődet csipegetem. Élek." Ahogy a Jönnek a harangok értem című prózaversében is az „árva költő"-t anyja megtisztító hajmosása bocsátja a végső harmóniái ígérő útjára, miután önmagában végigjárta kisebb otthoni közösségének világát. Nem hiszem, hogy valamilyen mítoszi alapszituációról lenne szó, ahogy Jánosi Zoltán értelmezi a verset, amely szerinte „a pályaegészét végképp az archaikus mítoszok logikai rendjébe ágyazza", illetve „az archaikus héroszok messzi útra távozásával, annak képi imitációjával a legválságosabb időben, a megroskasztó végszakaszban is elemi erővel állítja helyre" a mitológiai világképet.

66 Véleményem szerint, ahogy az Anteuszban is, inkább épp e héroszi szereptől, a mitológiai rend és teljesség kizárólagos igézetétől való megszabadulásról van szó, a tökéletességgel szemben a töredékesség, az emberi esendőség elfogadásáról: „Elejtem a verset. Majd jöjjetek el értem, harangok." Valamely eszményi közösség, az emberi nem közös érdekeinek képviselete helyett, az emberi lét végességében, töredékességében való közösségben, s egy empirikusan is tapintható társadalmi közösségben ismeri fel helyéi. A szociális szerepbe öltözött, csak az emberi méltósággal számoló, a morális társadalom elbeszélését szövő lírai szubjektum mellett ott van az embert kisebb, személyesebb társadalmi közösségben, illetve önmagát mindenfajta társadalmi szereptől függetlenül is elgondoló „én". Nagy László költészetének líratörténeti jelentősége épp ebben a kettőségben ragadható meg. Végigjárta és egyben lezárta azt az utat, amit a csoportszemélyisegként értelmezett lírai szubjek-