Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége
mondja Csoóri Sándor a Nagy László-emlékház avatóján. Vagy él nélküli megfogalmazásban Görömbei Andrásnál: „költészete valóban kikezdhetetlen erő, megítélő hatalom. S ezt nem politikai szövetkezéssel érte el, hanem kizárólag azzal, hogy művészetében az esztétikum és etikum egységét teremtette meg." 18 Döbrentei Kornél vagy Keresztury Tibor az 1986-os Debreceni Irodalmi Napokon pedig e morális megítélő hatalom érvényességének pusztán retorikus megfogalmazásával, megerősítésével arattak (majdnem) osztatlan elismerést. Mindennek következményeként lesz e Nagy László-kép magjává, hogy a lírai személyiség „világképe horizontja, vizsgálódási terepe és mértéke a mindenség", vagyis teljesen fölötte áll az adott történeti világnak, s válik ez által „kizárólag költészetének eszközeivel fenséges etikai jelenséggé, egyszemélyes erkölcsi hatalommá" 19 , s mutatkozhat jelentéses és érvényes értéktételezésnek az a lehetetlennek feszülő akarat, „amikor a költői szemlélet számára az erkölcs tartalmi vonatkozásai már nem is fontosak, mert a tudat az erkölcsöt magát is csak általános eszmei célként tételezi." 20 Ennek az ideológiakritikai beállítódásnak a következménye az is, hogy a műkritika egyik alapfeladatának a művek produktív kiegészítését tartották, vagyis, hogy segítse láthatóvá tenni a művekben megmutatkozó igazságot, ami az előbbi összefüggésekből is következően az igazság volt. Az interpretációt az a hit vezette, hogy „a szimbólumokat hordozó nyelvet nem is annyira az emberek beszélik, mint inkább az beszél hozzájuk, hogy az ember a nyelv által, a logosz fénysugarában születik meg", s így az értelmezés nem más „mint a jelentő szándék betöltése (die EinfüUung)"'. 21 Ennek megfelelően a tanulmányok és a kritikák nem azt tartják feladatuknak, hogy megnyissák a lehetséges értelmezések körét, hanem hogy a mű (vélt) intenciójának megfelelően rögzítsék a jelentést. Sőt ezek az értelmezések a fennálló társadalmi valóság tagadásaként értelmezett esztétikai alapviszony keretében, az igen-nem kétosztatúságában születtek. Legalábbis az olvasói viszonyulás e két lehetőségét teremtették meg. A másik az előbbi által is feltételezett feladat, hogyha közönség „interpretációs szükségletének ügyvédjeként működjenek" 11 . A kritikus így olyan szakértőként jelenik meg, aki képes az esztétikai tapasztalatot a kor életproblémáira vonatkoztatni. Habermas szerint Nyugat-Európában ez a recepciós mód elveszítette radikalitását 23 , nálunk azonban mivel az irodalom az igazság kimondásának terepeként működött, sikeresen kapcsolódhatott össze e két feladat, az előbbi mintegy hitelesítette e radikalitást. E „jelentésvilágban" született interpretációk térben és időben homogén befogadói közösséget feltételeztek. A kritikák és a tanulmányok a befogadók számára is közös valóságtapasztalat, közös értékvilág meglétéből indultak ki, s egyértelműen kijelölték a befogadó szerepét, amennyiben a kritikus eleve az összetartozás tudatában lép elénk. Domokos Mátyás Nagy László Versben bujdosó című kötetéről írt tanulmánya jellemző példáját mutatja ennek: „A lét objektív szomorúságára ez a költő azonban nem rémülettel; haraggal felel, s a „kimondhatatlan" költői kimondására törekszik. Hogy mi ez a kimondhatatlan?... A költő nyelvén kívül szavakkal nem tudjuk pontosan megnevezni, »nem lehet kimondani«. De költészetének egész drámai hangoltsága is folyton ezt kérdi tulajdonképpen önmagától, s amikor... így fakad ki a költő: »Hat én kiért és miért gyöt-
