Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége

rődök? / Akár az ebek miért vonitok?« - vajon nem érezzük-e pontosan, hogy mégis sejtjük, miről van szó..."

24 A költői személyiséggel szemben az olvasó mint a szenvedéseitől a költészet által megváltolt jelent meg. A költő pedig a szenvedést átvállaló megváltó hős, a költészet pedig az olvasó érdekét szolgáló üzenet. Hogy a költőnek és a költészetnek ez az értelmezése akkor mennyire nyilvánvaló, mennyire megkérdőjelezhetetlen volt, mutatja a következő, Czine Mihály által megörökített példa is: egyik író-olvasó találkozón megkérdezte valaki „miért olyan szomorú és keserű a költő? Kis gimnazista lány adta azonnal a választ, felugorva, éles csipogó hangon... Hát nem látod? Azért szomorú, hogy te boldog lehess."

25 S innét érthető az a Szécsi Margit által feltett kérdés is, melyben az olvasó mint e költészet esztétikai imperatívusza által egységesnek tételezett nép jelenik meg: „Megküzd-e a nép az ő királyfiáért? Ha a halál tette őt védtelenné: ki az, aki eljön az ő nevében? Kicsoda győz a hős nevében?"

26 Ebben az ideológiakritika szerint szerveződő jelentésvilágban az egyetlen lehetséges és kívánatos befogadási módnak, ahogy a korábbi idézetek is mutatják, Jauß diakron tipológiáját alapul véve az admiratív identifikácó tűnt. A lírai hős a befogadó csodálatát váltja ki, hisz az jobb mint ő, s az esztétikai szemlélet és a morális praxis közötti hiátus az esendőségében is tökéletesre törekvő hős csodálatában lesz megszüntetve (aufheben). E lírai személyiség által közvetített normákhoz való felemelkedésben ismerhető fel a szinte egyetlen lehetséges befogadói magatartás, hisz a művészei alapfunkciója e paradigma szerint az adott világ negatív túlhaladásában megszülető értékvilág és norma követésére való felszólítás. A műkritikák a Nagy László-versek jelentését a mindennapi élet megalkuvásainak elutasításában, s az értékteljesség és boldogság utópikus ígéretében vélik megtalálni, s a „lehetetlen képviseletében" bár komorabbá válónak, de kiteljesedőnek érzik e költészetet, a kor szellemével szembeni tragikus korszerűségnek ismerve fel azt. Az a sajátos helyzet alakult ki, hogy míg az utolsó két kötet versei tragikus megrendülésről is tanúskodnak, addig az elemzések, bár érzékelik a korábbi értékbizonyosság eltűnését, mégis inkább az előző kötetekhez való kapcsolódást, a szerep kiküzdött érvényességét hangsúlyozzák. Jellemzően foglalja össze e szemlélet lényegét Kiss Ferenc: „Veszélytudatában mégsem az a fontos, hogy tényleg megrohad-e a világ, hanem annak a tendenciának az értéke, melyet ő képvisel..."

28 Az önmagához való hűség feltétlensége s az emberi határszituációkban való létezés állandósága lesz ezekben az interpretációkban a lírai személyiség világának legfőbb értéke, akinek cselekedelei noha paradigmatikus érvényűek a közösség számára, „nagyságukat mégis elsősorban az egyén feletti síkban érik el".

29 Vizsgálatunk ezen a pontján talán már meg lehet nevezni azt a rendezőelvet, azt a kultúrértelmezési módot, ami a fent elemzett műkritikai elveket a 70-es évekre egységbe fogta. Ez pedig az irodalmi kultusz

30

, amely mint beállítódás Nagy László és költészete feltétlen, néha határozottan kultikusnak tűnő tiszteleteként jelent meg, mint nyelvhasználat pedig a gyakran tapasztalatilag ellenőrizhetetlen magasztaló kijelentésekben érhető tetten. Csoóri Sándor írja a Zöld Angyal kapcsán: „A költő, aki meg akarja váltani a világát - kilép belőle. Ezért van tele minden irodalom nagy leszámolásokkal. Nagy László leszámolása számomra eddig a legnagyobb arányú. Teljesebb mint