Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége

s a kritikai megjegyzésekre az épp aktuális helyen utalni. Azt is fontosnak tartom azonban megjegyezni, hogy egyik értelmezői alapállásról sem vélem úgy, hogy segítségével birtokolható az igazság, épp ezért mint a szövegek egyik, meghatározott irodalomértelmezést feltételező, s nem egyetlen lehetséges olvasatának tekintem őket. Ezzel megszabadulni vélek annak a morális nyomásnak az érzetétől, amiért Nyilassy Balázs is szükségesnek érezte mentegetőzéssel övezni e líra számbavételéhez ma már egyre inkább nélkülözhetetlennek tűnő kritikai észrevételeit. Magamról sem gondolom ugyanakkor, hogy kívülálló pozíciót foglalhatok el. Abban azonban bízom, hogy elgondolásom érvényessége belátható, esetleg megfontolható. 2.2.1 A szélesebb irodalmi közvéleményben ma is elterjedt Nagy László-képet mint ismeretes az elsőként említett értelmezői közösség alakította ki. Szerepük, felelősségük és egyben e költészet értelmezését vezető előfeltevéseik megértéséhez érdemes emlékezetünkbe idézni Domokos Mátyás egy megjegyzését: „Nagy Lászlónak talán azzal volt a legnagyobb szerencséje, hogy ez a kritikai kép át is ment a köztudatba."

14 Jóllehet cz a közvetítői szerep teljesen elfogadott volt az akkori műkritikában, megemlíteni mégis azért érdemes mert arra utal, hogy itt egy e költészettel szemben affirmativ beállítottságot tanúsító, s annak hatását e közvetítői szereppel is növelni akaró értelmezői közösség által kialakított képről van szó. Ennek a „tradicionális"-nak nevezett értelmezői közösségnek az irodalmi alapállását ideológiahitikainak lehet nevezni. Ami azt jelenti, hogy a műalkotást és saját szerepüket is úgy tekintették, mint aminek feladata a társadalmi gyakorlat és az eszmények szembesítése. Ez az ideológiakritikai művészet- és műkritika-értelmezés nemcsak a magyar irodalomban lelhető fel, Jauß alapos elemzésben tárta fel ennek szerepét Adorno és Derrida tevékenységében is.

15 Míg azonban ők a művészetet épp ideológiaként való felhasználásától féltették, addig nálunk, mivel az irodalom a politikai nyilvánosság hiányában az ellenbeszéd terepe volt, az irodalmi kérdések is politikai, morális jelentéssel ruházódtak fel, ideológiai térbe kerültek, s a művek, illetve a kritikusi magatartások aszerint is értékelődtek, hogy tagadták-e a fennálló társadalmi valóságot. A líra transzgresszív funkciója

16 tehát nálunk nem mint a társadalmi szerepértelmezésektől elszakadt ön- és világtapasztalási mód értelmeződött, hanem mint egy szükséges társadalmi szerep betöltése, amelynek feladata a fennálló tagadása. A vizsgált értelmezői kör írásaiban ezért szinte mindig valamivel szemben határozódik meg Nagy László költészete, s az ellenpóluson vagy a politikai hatalom vagy az „apolitikusnak" tekintett irodalmi irányzatok helyezkednek el, hisz az erkölcsi romlással való szembeszállás tűnt az irodalom egyik legfőbb feladatának. Ebben az irodalomértési szisztémában válhatott Nagy László költészete „megítélő hatalom"-má, s így a hozzá való olvasói viszony önminősítővé, amennyiben méltónak kellett lenni befogadására. Az esztétikai ízlésítélet így éppenséggel nem mások hozzájárulásától várta megerősítését, hanem eleve normaként jelentkezett. Hogyan lehetne másként értelmezni az ilyen kijelentéseket: „Főként a kifinomult esztéták sokallják benne az erőt, az emelkedett hangot, a barokkos zsúfoltságú romantikát. Persze, ők vagy szellemi elődeik ugyanezt sokallták Vörösmartyban, sőt Adyban is, noha tudniuk kellene, hogy a hegyek nem kavicsokat szülnek, hanem sziklákat." -