Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

ARATÓ LÁSZLÓ: A befogadás kérdőjelei és lehetőségei (Nagy László tanítása a középiskolában)

így például a Himnusz minden időben elemzésére sor kerülhet az irodalomtörténeti tanulmányokat megelőző esztétikai bevezető szakasz során. Jó egy évtizedig a vers szerepelt is a gimnázium elsős szöveggyűjteményében, igaz az akkori tankönyv nemigen ejtett róla szót. A mi hatosztályos programunk (A szöveg vonzásában), mely az irodalomtörténeti-kronológiai felépítés előtt, mellett és után úgynevezett problémacentrikus egységekből építkezik, a második tanév végére helyezett Hétköznapi és irodalmi kommunikáció című irodalomelméleti fejezetben tárgyalja a verset. E meglepőnek tűnő választást az indokolja, hogy mi a Himnuszt nem vagy nem csupán szerelmes versnek tartjuk, hanem egyúttal olyan ars poeticának, amely a művészet, a költészet állandó, illetve koronként változó funkcióiról szól. Az órai és tankönyvi feldolgozás éppen a megszólított, a „Gyönyörűm" kilétének kérdéséből indul ki. A megszólított női attribútumait szembesíti az isteni, illetve az egyáltalán nem nőies attribútumokkal, metaforákkal, valamint a művészet- és költészettörténeti utalásokkal. A gyönyörűm nő-volta és isteni örökléte, illetve a műalkotásokra, művészekre vonatkozó utalások közötti ellentét szerintünk úgy oldható fel, ha a megszólítottat a múzsával s így a művészettel, s nem csupán egy asszonnyal vagy az örök asszonyisággal azonosítjuk. A tankönyvi elemzés bemutatására itt természetesen nincs mód. (Ez az eredetileg 1984-ben készült értelmezés egyébként rokonítható Kecskés Andráséval, viszont szemben áll - például - Görömbei András értelmezésével, aki ráadásul a határozottan anapcsztikus refrénben valamilyen okból daktilusokat lát.) Nagy László portréverseinek sorozata, különösen a két József Attila-vers és A föltámadás szomorúsága kínálja magát az Ady és József Attila tanítását felvezető, illetve összefoglaló órákon való megismertetésre. Az örök hiány köszörííjén gondolati csomópontját jelölheti ki egy olyan József Attila-képnek, amelynek középpontjában a hiány, a szociális, a pszichológiai és az egzisztenciális hiányok, vagy fonákjukról nézve a József Attila-i teljességigény áll. A föltámadás szomorúsága a befogadástörténet oldaláról intonálhatja Ady tanítását, és éles, polémikus hangütésével egyúttal mai befogadói attitűdünkre is provokatívan rákérdezhet. (Idén például diákjaim e vers tanári felolvasása után azt kérdezték tőlem, hogy „miért haragszom rájuk, miért vetem meg őket" - noha én csupán Nagy László versét igyekeztem tolmácsolni.) Ha merészebben kilépünk a kronologikus keretből és az egész irodalomtörténet „nagy elbeszélése" helyett „kis elbeszéléseket", konvenciótönéneteket, szerzők és művek párbeszédét tanítjuk, a modern magyar költészet tárgyalásának is új útjaira lelhetünk. Horatius noster című tanítási egységünkben például Horatius és a magyar költészet párbeszédét vizsgáljuk. Többek között Berzsenyi Dániel Horác és Petri György Horatiusi című versének a horatiusi előképekkel való összevetése során. Ebben a „modulban" kerül sor - kitekintésképpen - Illyés Gyula Peroráció: záróbeszéd és Nagy László Balassi Bálint lázbeszéde című verseinek megbeszélésére. A kérdés, amire választ keresünk az, hogy kire hogyan vall rá az elődválasztás, mi az intertextuális utalások, rájátszások szerepe Illyés, Nagy és Petri versében, ki hogyan stilizálja át a választott költőszerepet.