Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

ARATÓ LÁSZLÓ: A befogadás kérdőjelei és lehetőségei (Nagy László tanítása a középiskolában)

az utóbbi írás filológiai csúsztatásaitól és erős egyoldalúságától - nem pusztán teoretikus akadékoskodások, hanem valamiféle ízlésváltozásnak tükrei. A tanárnak figyelembe kell vennie az effajta ízlésalakulásokat, s ki kell tapintania a mögötte rejlő szemléleti mozgatókat, enélkül ugyanis nem közvetítheti a gondjára bízott értékeket. Nagy László befogadásának akadályai Nagy Lászlót már és még nehéz befogadni, mivel alighanem ő a magyarországi államszocializmus korszakának reprezentatív költője. Reprezentatívon természetesen nem babéros-hivatalos költőt értek. Nagy költészetének azonban nem véletlenül lakhelye az emlegetett korszak; műve - szemben például Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes vagy Weöres Sándor költészetével - minden mitizáló-egyetemesítő tendenciájával együtt is - erősen és belülről kötődik a szocializmus világtörténelmi kísérletéhez. Eszmény és valóság folytonos szembesítése, a május, a tavasz, a tűz, a piros motívumainak s az ezekkel szembenálló tél- és szobor-motívumoknak a központi szerepe, a megcsúfolt majd tévesztett hit visszatérő gondolata aligha értelmezhető megnyugtatóan a szocializmus ígéretének és „létezett valóságának" valamifajta beleérző felvázolása nélkül. Sőt meggyőződésem szerint Nagy László költészetének anya- és kisdedmotívuma, mi több, szerelemfogalma is összefügg az egykori népi kollégista új világ születésében bízó hajdani reményeivel. Nagy László népiségét, plebejus kötődését, az anyához való hűségben megjelenített néphűségét csak utólag és mesterségesen lehet elválasztani szocialisztikus közösségés egyenlőség-hitétől. A piros szín kényelmetlen politikai mellékjelentését sem lehet zárójelbe lenni annál a költőnél, aki a meghaladandó, tűrhetetlen világot többek között azzal jellemezte, hogy ott „áru és árulás" van. Még egyik legutolsó nagy leszámolás-versében, a Balassi Bálint lázbeszédében is azért tagadja ki saját sorsát táborábólvilágából a Balassi maszkját felöltő én, „mert vétek, hogy" a „dogma-dongókkal (...) egy-hiten" élt. Ugyané vers nyitányában az „álszent hivatalok"-kal és a „csipeszes inkvizíció"-val szemben „a szentlélek dühödt pirosa" áll, amely szembenállásban nehéz nem felfedezni az intézményesük-elidegenedett vallás és az igazi-eredeti hit szembenállását. Nagy plebejus elkötelezettsége persze konfliktusba került a rákosista falupusztítással és hazug sikerpropagandával, majd a bürokratikus államszocializmus kádárista változatának „stempliorrú disznó"-ival, „erkölcsi erózió"-jával, „egzakt aszály"-ával, „rossz pőréivel", a puha dikatúrával, ahol „átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé" (Medvezsoltár). Akárhogyan is nézzük azonban, a Művem a tavasz költője megrendülései, véglegesnek szánt leszámolásai ellenére sem szakadt el teljesen iljúkora mind tudathasadásosabban, mind ambivalensebben megélt, a valósággal és a hivatalossággal erőteljesen szembeállított eszméjétől, történelmi messinizmusától. Hiába hirdeti az egyik vers, hogy Délsziget nincs, ha a másik, a Kísérőének fiának azt ígéri a hazaindulónak, hogy „Minden archetípus-vércsöpp, nem hazudom, / benned haza ér majd az egy igaz úton". Valamifajta történelmi messianizmus, teologikus történelemszemlélet, „nagy elbeszélés" megmaradt itt, még ha