Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

SZÉLES KLÁRA: Van ünnep, van mit rontani (A Nagy László recepcióhoz, 1995-ben)

a mindentudó, csodatevő„önmagában krisztusi, prédikátori, szegénylegénytökéletesen biztos én" szerepbe, ló képébe öltözéséről majd: a versbeli én köddéválásáról, helyette: image megjelenéséről (Kálmán C. György: i. h. 50, 51, 52) Itt különösen szándékos ez az éles kettéválasztás keretében történő felsorolás. Az idézett példáknál így érzékelhető az, hogy vagy a versen kívül álló köznapi értelemben vett személyiségről van szó, vagy pedig arról a költői én-ről, amely (magasztalólag vagy elmarasztalólag) már tárgyiasult a versben. A két én, a kétféle személyesség közötti különbségről, a kettő kétféleségéről nem hallunk, sőt, a megfogalmazások nyomán mintegy elfedetté válik, akár az etikus ember és lírai érték „tökéletes egységéről" olvasunk, akár ha az „önmagában tökéletesen biztos én" önnön imázsával való versben is kifejezett azonosulásáról. A versen kívül létező személyiség - versbéli személyiséggé válása, poétizálásának folyamata, (de a ténye is) az, ami így sötétben marad. Ezt a hiányzó mozzanatot kívánom hangsúlyozni. Úgy vélem, e téren már másodlagos kérdés az, hogy e poétizálás során a lírai én közvetlenül, vagy közvetetten jelenik-e meg; hogy kifejezett szerepverssel, önmetaforákkal, önjelképekkel, önmitologizálási változatokkal avagy ezek kombinációival találkozunk-e. Nagy Lászlónál szinte mindre van példa, köztük sok olyan versfajtákra is, amelyeknek nem lelhetjük elődjét. S a példák között - természetesen - a remekmívűek mellett ott állnak a kevésbé sikerültek, netalán költői kudarchoz közelítőek. Ezt, az előbbiekben hiányolt megkülönböztetést hangsúlyozottan találjuk meg néhány tanulmány írójánál. Egyúttal a versbéli személyesség, a versbéli költő-én megjelenésének sokféle (többször burkolt, avagy erősen újszerű) poétikai variációjára is felhívják a figyelmet. Domokos Mátyás nemcsak Nagy Lászlóra, hanem egy egész lírikusi gárdára hivatkozva (Illyés, Weöres, Juhász Ferenc, Vas, Kormos, Nemes Nagy, Lator, Orbán Ottó, Fodor András, Tandori, Zelk) arra világít rá, hogy a „személytelennek minősülő" m/íforma „minden ízében, minden ütemében magán viselheti az erőteljes személyiség lenyomatát". Nagy Lászlótól az Isten lovai ciklust s más verseket hoz példának. Ezekben a művekben a „hagyományos lírai én háttérbe szorul, olykor látszólag el is tűnik... a versekből. A személyiség titkairól mégis mélyebben, nagyobb kifejezőerővel vallanak, mint a modorral és költői plágiumperekkel védelmezett verssztriptízek."'

6 Erről a „szcmélytelenség"-ként megjelenő személyességről, illetve máskor különféle képekbe, alakokba, szerepekbe öltöző költői ..én-ről, s ennek a Nagy László-életműben következő, életszakaszokat vagy egyes verseket illető poétikai folyamatairól Kiss Ferenc ad kiváló látleleteket. Kivételes empátiával és leleményes-árnyait kifejezőképességgel nagy gonddal munkál a közelképek pontosságán. A Nagy László zsengéit tartalmazó füzetek birtokában „in statu nascendi" figyelheti és figyeli meg a költő sajátkezű módosításait a Deres majális-béli megjelenésre szánt kézirat számára. Magát az „átigazítás logikáját" követi nyomon, s ezen belül a lírai én változásának fontos funkcióját.

37 Ezek nélkül a do-