Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
SZÉLES KLÁRA: Van ünnep, van mit rontani (A Nagy László recepcióhoz, 1995-ben)
kumentumok nélkül is, már korábban figyelemmel kiséri a fiatal Nagy Lászlónak azokat a készségeit, amelyeket előbb ösztönösen transzformál versbélivé, majd „tudatosan is szereppé avatja", - amikor például - „önszemléletét példázó verseiben isten sörényes ménjének, isten ostorának, napba rugaszkodó szarvasbikának képzeli magát (Pirosodik Húsvét Májusi napló, Csodafiu-szarvas)."' Kiss Ferenc az, aki az önvallomás, sőt önarckép (Versben bujdosó) esetében szintén felfedezi és aláhúzza azt a poétikai esélyt, mely szerint a kifejezetten önmagát öntükrében tükröztető, s ehhez az önmegszólító formát választó költő-én számára is ott lehet a távolság: „distanciát... létesíthet a teljes személyiség s a belőle színpadra: az első vonalba kényszerült adottságok között" s ezzel „vallomás és önszemlélet, azonosság és fölény rendkívül tartalmas, sokrétű színjátéka bontakozhat ki." Vagyis - mint ennél a műnél - a szereplíra formát adhat „talán a legfontosabb hajlamnak", „s a helyzetet is tükrözheti, melyben e hajlamoknak létezniök kell." Ugyancsak gazdag következtetéssorra adhat alkalmat Kiss Ferenc másik megfigyelése, az, hogy itt az „önmegszólító mód maga is ellenpontozó tényező", „az áthelyezkedes színjátéka V Ebben az esetben - egy mű erejéig - eltértem az eddigi úttól, hiszen nem az ellenvetések, a poézis vétségei felöl néztem az oeuvre-t, hanem egy „mesteri", „életteljes kompozíció" oldaláról. Úgy vélem, hogy így talán még nagyobb hangsúlyt kaphat az a tény, hogy a fent idézett, magasfokú elismerés szavait megfogalmazó barát és ítész más Nagy László-művek esetében ugyancsak szigorú ítéleteket hoz. Éppen a felépítés gyarlóságai miatt marasztalja el a Zöld Angyalt, a Biicsúzik a lovacskát, s a Jönnek a harangok énem című kései prózaverset. 411 Jól odaülik az összefoglaló kritikai ellenvetések közé véleménye e legutóbbiról: „rengeteg emlék, esemény, figura" (de ezeket) „egyetlen sodró nagy lendületbe fogni" - nem tudja (a költő) Végezetül egyetlen példát állítok a középpontba. A Búcsúzik a lovacska című hosszú-éneket. Nemcsak azért látszik alkalmasnak összegező áttekintésre, mert Nagy László egyik legjellemzőbb, joggal sokat-idézett, méltatott témájáról, költői szimbólumáról van szó, amely joggal adott alkalmat Tüskés Tibor gazdag párhuzamaira, Pomogáts Béla külön tanulmányára. 41 Itt inkább - eredeti gondolatmenetem logikája szerint - az „állatorvosi ló" szerepét tölti be, stílusosan, profán iróniával. Úgy gondolom, hogy érthető módon jelentékeny véleménykülönbségek adódtak a mű alapvetően eltérő értékelései között. Két-két interpretációt kiemelve: Keresztury Tibor és Görömbei András - a lényeges megállapításokban egyetértve „formailag is jelentésérdekűen megkomponált" műnek tartja, („az önvallomás bipoláris dimenzióban, ellentett világok ütközésében jelenik meg, és olyan hőfokon, hogy a reális képi elemek látomássá emelkednek". 42 ) Ezzel szemben Kiss Ferenc úgy látja, hogy „ez a ló, noha mitológiai jelenség, ugyanakkor túlságosan is emberi...", „...ló és költő dolgainak egybejátszása a részletekben lenyűgözően sikerül is, de óhatatlanul megterheli az anyagot, túlbonyolítja, túlfeszíti, önkoréból kikilendíti a jelképet. A sokágú szándék egy ló monológja révén nem tud hibátlan művé szervesedni." 4 * Lényegében ezzel ért egyet, de véleményét absztraháltabb, fo-
