Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

NYILASY BALÁZS: Esztétikai problémakörök a Nagy László-költészetben

koltságának vagy indokolatlanságának (végső soron a költői álláspont, problémaérzékelés, megítélés következetességének vagy következetlenségének) kérdését. E tekintetben is többféle, mind az elismerő, mind a bíráló megközelítés lehetségesnek, jogosultnak látszik. A Menyegző alighanem a legegységesebb, legtisztázottabb Nagy László- „hosszúvers" ebből a szempontból; az attitűd-megjelenítés és a jelentésbővülés kontúros, szerves, koherens, egyértelmű. A kétpólusos attitűdegyüttes, az Ady-féle Dús lovag násza szerkezetével analóg szembeállítás (a megfosztott, vitalitása kiélésében korlátozott, megbéklyózott ifjúság és a hatalmaskodó, kényszerítő, a maguk impotenciáját a világra kiterjesztő vének) tisztán rajzolódik ki és koherensen, az eredeti intenciót megőrizve-variálva, feldúsítva, több oldalról körüljárva -, a szerzői állásfoglalás iránt cseppnyi kétséget sem hagyva bővül, tágul. Más a helyzet az A zöld Angyaliul kapcsolatban. Mind a problematika mind a problematikával kapcsolatos elbeszélői állásfoglalás és elfoglalt helyzet, mind a központi szimbólum, a Zöld Angyal rendkívül változékony ebben a költeményben. A vers elején pusztító zöld növényi burjánzásként megjelenő látomás először úgy tűnik az organikus-természeti-falusi életforma pusztulásának konkretizációját ölti fel, az elbeszélő szülőházának, édesanyjának fájdalma, megrokkanása is inkább csak kiegészíti ezt a problémakört, az ötödik rész azonban vershős gyermek és fiatalkori emlékei megidézésével az ifjúsága aranykor, a nosztalgikus, személyes, ősrégi költői toposz irányába mozdul el. A negyedik és különösen az ötödik részben azután a fájdalom, megcsalatottság indoklásrendszere teljesen kitágul, követhetetlenül sokirányúvá válik, s eredeti terrénumát elhagyva előkészítetlen, kifejtetlen, továbbvezetés nélküli, az indító problematikához nem kapcsolódó negativitáskonkretizációk sokasága kavarog, örvénylik a műben: „s vitézi medáliákat hullat a vércse, van itt kalászos / díszoklevél, plakát, visszaküldött kérvény, idézés, / csekkszámla, megtépett zsoltár, egy érvényét vesztett világ, / [...] tovább, de mj^t a lágy szél, a vérző gerincű hidakon, / [...] tovább a pudvás szolgákon, jutalom-szüreteken, / [...] műértő termeken, a szentséges tanácskozások / fejbúbjain át, hogy ügyemet hagynák békén, [...] / tovább e jelen világon, villámló karokon át". Hasonlóképpen problematikusnak tűnnek a költeményben a lírai hős, az elbeszélő attitűdcseréi, önbemutatásváltozatai, érzelmi viszonyulásváltásai. Az elbeszélői attitűd, problémakezelés a mű kezdetén a kétségbeesés modulációin keresztül nyilvánul meg, aztán a tárgyilagosság és a cinizmus pozícióiba helyezkedik vissza („ámen az eke tükrére, tüskés boronára" „[...] hajrá, apám! / üvöltök neki kétszáz kilométerről cinikusan"), majd akár egy részen belül is ide-oda ugrál kívülállás és együttérző empátia között, a verbális attitűdmeghatározások („nem akarom őket fölkelteni, nem búsulok értük soha!") és a fájdalmas-nosztalgikus emlékidézés közt furcsa - feloldatlan, indokolatlan - feszültséget hagyva. A Zöld Angyal ötödik, utolsó részében azután az elbeszélő a végzetes személyes fenyegetettség mártírpozíciójában mutatkozik meg („fekete tőkén a fej s már skarlátban a balsors fölötte áll"), végül pedig valamiféle roppant lendületű rohanásba, szárnyalásba csap át („tovább a kert gyanánt öntözött betonon át / a hazán, csillagok hajtószíján, kolóniák tüzes zenéjén [...] tovább a reményben, ha a Lehetetle-