Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

VASY GÉZA: Az értékeket teremtő-megőrző lírai-mítoszi hős önarcképei

Az első műben a Szerelem minden pozitív emberi érték szimbóluma, a „ki teszi hát" kérdésekre adott válaszok összefoglalója, A Szerelem a hit is, amelynek katedrális állítódik, oltár a humánumnak, a hűségnek. E hűség az emberihez a vers legfontosabb etikai állítása. A költő kapja a feladatot: minden körülmények között, ha lehetetlen is, őrző és teremtő legyen. Az emberi szféra drámaisággal telített, de ami a valóságban kint nem, az a tudatban feloldható. így válik a lehetetlen lehetségessé, a mítoszi feladatok teljesíthetők lesznek, még a legnagyobb próba is: a halál legyőzése. Nem a költő magánéletével, hanem léte során alkotott művével, költészetével, ami nem merülhet le, ami rettenti a keselyűt, ami maga a Szerelem. A verset életre hívó helyzet feltételes jövő időre utal. Látszólag mindvégig ennek az elképzelt helyzetnek a részletezéséről van szó: a költői feladatok költői módon megnevezett, szinte leltárszcrű felsorolásáról. A vers egészének atmoszférája azonban a leltár minden egyes elemét válasszá formálja, hiszen nyilvánvalóvá lesz, hogy a felsoroltakat senki más nem leheti meg, csak a költő. Vagyis a költő kell a társadalomnak. Kell, mert a természet humanizálása s az emberben rejtőző humánum kibontása főként az ő feladata. Nagyon rokon e vers tanítása azzal, amit József Attila közismerten így fogalmazott: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye" Ezt a szintén mítoszi elemeket is magába foglaló s igen szellemes képet bontja ki a maga költői világának eszközeivel Nagy László. S a Ki viszi át a Szerelmet így válhat a személyes és az emberiségszintű életigenlés reprezentatív versévé. Aligha véletlen, hogy azoknak a mondatoknak az egymásutánja, amelyekben a lírai hős a leginkább cselekvő, az emberi élet filozófiailag alapvető vonásait rögzíti. Ölelni, katedrálist állítani, a Szerelmet átvinni a túlsó partra, a megtermékenyítést (a teremtést), az építést (az alkotást) és az emberi értékek megőrzését-átmentését a jövőnek jelenti, s mivel ezek a cselekedetek szükségszerűen társadalomban ágyazottak, azt a választ fogalmazzák meg, amely visszaadja az emberi személyiséget a társadalomnak, s a mítosz igazságát filozófiai igazsággá formálja. A Ki viszi át a Szerelmet a költő-szerep emberiségtörvényként megmutatkozó feladatkörét és nélkülözhetetlenségét objektív igazságként, ám a személyes azonosulás átfűtöttségével mutatta fel. A végső megfogalmazásában csak néhány évvel, de lényegi koncepcióját tekintve jó évtizeddel későbbi Versben bujdosó nem kérdőjelezi meg ezt az emberiségtörvényt, azonosul vele továbbra is, viszont az önarckép itt válik a legszemélyesebbé. A korábbi versben a személyes lét inkább csak annyiban lényeges, hogy a költők céhébe, a kultúrhősök-sámánok-táltosok rendjébe tartozó egyénről van szó, nem a szerep képviselője, hanem a szerep maga a döntő. A Versben bujdosó a szerepet és képviselőjét is döntőnek, középpontinak tartja, s ennek legelsőként szembeötlő jele az önmegszólítás, ami egyébként kivételes megoldás Nagy Lászlónál, méltóan c formálásmód különös jelentőségéhez. Kiélezett számvetéshelyzetekben, léte fordulópontjain szólítja meg önmagát a vershős, s a számvetések eredménye a felismerések fényében formálódó másfajta világszemlélet, magatartásmód szokott lenni. Általában nem arról van szó, hogy a lényegi személyiségmag megváltozik, hanem arról, hogy rádöbben: a világ nem olyan, ami-