Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

VASY GÉZA: Az értékeket teremtő-megőrző lírai-mítoszi hős önarcképei

lyennek tételezte, s ezért másként kell megítélnie szerepét, megtalálnia helyét. Ebben az értelemben tökéletesen megtelel az önmegszólítás alapeseteinek a Versben bujdosó, hiszen a költő-szerep korábbi felfogásával szemben arra kell rádöbbenie, hogy nem a kultúrhős, a Megváltó szerepköre az övé, hanem a bujdosóé, a haramiáé, aki a társadalomtól nem a kiemelkedés, az égi, a vezetői jelleg révén különül el, hanem azért, mert kitaszílódik, perifériára kerül a társadalmi küzdelmek során. A vers világképében, a költői feladat értelmezésében ez a helyzet sem változtat azon az alapelven, hogy az értékeket át kell vinni a túlsó partra, hiszen a bujdosásnak, a haramia-létnek ugyanez a jövő-orientáltság a lényege. A haramia, a bujdosó haramia, sőt a versben bujdosó haramiaképzetekben eleve benne foglaltatik a diszharmónia: az ilyen lét előfeltétele a társadalom antagonisztikus megosztottsága, kétarcúsága, ami a kivetettséghez vezet. S ebben az értelemben a versben bujdosásnak is van rezignált-elégikus hangulata: ebből a helyzetből nem születhet mítoszian egyértelmű, tiszta hősének. A diszharmóniát növeli, hogy mint minden kiűzetés, ez is veszélyekkel teli: a költőt, a bujdosót, a haramiát egyaránt a halál fenyegeti, s nem valami természeti erő vagy törvény révén, hanem kifejezetten a társadalom rossz erőitől. A társadalom mélységesen megosztott, félresöpörte a természet és a humánum törvényeit is, s vereséget szenvednek, bujdosásra kényszerülnek ezen elvek hitvallói, így a költők is, akiknek szerepe ebben az új helyzetben nemcsakhogy nélkülözhetőnek látszik, hanem egyenesen káros is, hiszen mindegyre arra emlékeztet e szerep képviselője, amitől elfordult a társadalom. Az alkotó és etikus lény menekülésre és őrzésre kényszerül, s a realitás és a mítoszi jelképesség szintjén egyaránt felvetődik a vissza a természethez kényszerből is fogant gondolata, hiszen csak ez teszi lehetővé az eszmények őrzését, s az azokat megformázó költemények alkotását. A harmadik s az utolsó kötetben leginkább kiemelt szerepet kapó ars poetica a Verseim verse újabb felismerést mutat meg a költői szereppel kapcsolatosan. E szerepnek mindig formálója s lényege is a küzdelem, amely szinte emberfeletti erőfeszítést igényel, ám a lehetetlennek feszülés mindig célszerűen emberérdekű. A Ki viszi át a Szerelmet esetében magának a költői-szerepnek a nélkülözhetetlenségét mutatta fel elsősorban az alkotó, a Versben bujdosó mindezt önarcképszerűen személyessé is teszi. Az előbbi vers tere és ideje szinte mítoszian kortalan, a későbbiében a mítosz telítődik a huszadik század felismerhető tragikumával. A Verseim verse formálisan a korábbi vers meghatározhatatlan mítoszi téridejébe vezet, lényege szerint azonban benne van a második műben kibontott huszadik századi apokalipszis is, s ennek következménye lesz a teremtés „visszavonása", a sok ezeréves szerep kudarcának tételezése a személyes sors és az emberiségsors szintjén is. E felfogásban a költő-szerep nem egy szerep a sok vagy néhány lényegi közül, hanem maga a szerep, az emberi lényeget megtestesítő és kifejező mindhárom ars poeticában, a kudarcra döbbenés tehát a létezés elementáris tragikumát ismerteti fel.