Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TARJÁN TAMÁS: „Földi a bölcső, égi a baba" (A kisded motívum Nagy László lírájában)

majd őt magát, piciny cn-jct is beöltözni a pólyába, beöltözni a szerepbe - de a. fiúmotívum (összes lehetséges jelentéseivel: a legidősebb fiú, a világhódító fiú, a mesei legkisebb fiú, a tékozló fiú stb.) csak meghitt kölcsönfényt vetít a kisdedmotívumra, mely magamagától ragyog. Természetesen a fiú-motívum részletes analízisére a Nagy László-monográfiák után is szükség van; a nemrégiben elhunyt mamát Ágh István megrendítő gyászversei mellett például egy, a két költő-testvér édesanya-verseire koncentráló szakdolgozat is megidézhetné. A kisded képe, a csecsemő érkezése az emberi világban hagyományosan eltéphetetlen a felfokozott, eufórikus szeretet érzületétől. A szeretet első és legtermészetesebb kifejeződése, szakralizálódása a szülőanyához fűző szeretet. E kölcsönviszony a szeretetet az anya személyén, asszonyiságán - grammatikai értelemben akár a nőnemenl - keresztül a(z) (anya)földre, (anya)nyelvre is átviheti. Erre az a középiskolás diák is jólesően ráérez, aki tanulmányaiban eljut Nagy László Anyakép című művéig (melynek vallomásos értéke alighanem megelőzi az esztétikait, bár a biográfiai és etikai információk dinamikus rilmikába, nemes folklórikus és műköltészeti hagyományba ágyazódnak). Ez a költemény egyébként is tárháza a motívumoknak, akár a Marsellaise-motívum forradalmi töltésére, énmagyarázatára (és az eldöntetlen „július 14. vagy július 17-e?" vitára, Nagy László születésének pontos napjára) gondolunk, akár egy nem személyről vagy tárgyról, hanem elvont fogalomról elnevezett motívumra, az őrzés-motívumra tekintünk. Persze az újszülött nemcsak szeretettől, hanem szerelemtől is teljes. A foganás, fogantatás műve a megszületéssel teljesedik be. Ennek az ideálnak egyik legszebb verse Nagy Lászlónál a Gyümölcsoltó, amely - lesz még róla szó - Krisztus fogantatásának napjával és a versbeli, játékos nemzessél, házassággal, szüléssel vetíti előre a Megváltó jöttét. A Ki viszi át a Szerelmet „... ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet az túlsó partra!" felkiáltójeles zárósorai azonosítják is a szerelmet az újszülöttel. Tudvalevően a még magatehetetlen kicsinyeit, porontyait, kölykeit szokta az anyaállat ily módon menekíteni. Motívumok bonyolultságát fokozza, hogy a szerelem képzete mellett itt föltűnik az anyakép is, és e két sor (de az egész versben csak e két sor) mögöttes szókészlete nem antropomorf. Látszólag nem az; erről is később. Az áldottság, az új élettel-terhesség, az új eszmével-viselősség ősrégi művészi gondolat. Erre a szellemi-etikai állapotra Nagy Lászlónál is történik utalás, bár valószínűtlen, hogy korai Virágzó rozson című dala tudatosan alkalmazta volna a kisded-motívum egy erőteljes alfaját. „Magamban én annyi embert vittem, / mint égbolton a csillagok" - írja. Az első pályaszakasz centrum-tudatú vershősének, az önmagát világ-középpontba helyező lírai alakmásnak az univerzummal-elteltsége, mindenségvágya ez, s a kihordásban ott a küldetéstudat, a szolgálatra szegődés. Az önsokszorozódás, a - nyilván véletlenszerűen - adys önfelnövesztés a monumentális áldottság-képben megy végbe. Embrió és emberiség között a (nem létező!) etimológiai kapcsolatnál szorosabb kötődés teremtődik; az egy és az összes a vershős (a „magam") révén találkozik. Jóval később a Seb a cédruson híres képverse a szemnek szólóan, tipográfiailag szinte megismétli, tetszetősen és megindítóan formalizálja ezt az állapotot. A képvers kirajzolta kemény, markáns, talán sisakos férfiem-