Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)
POMOGÁTS BÉLA: Élet a zsarnokság szorításában (A „Niki" című regényről)
en hagyományhoz is csatlakozott: követte, egyszersmind átalakította ezt a hagyományt. Mióta irodalom egyáltalán létezik, az állatok és közülük természetesen a kutyák gyakran kapnak szerepet versben és prózában, önálló „főszereplőként" vagy a regényhősök társaként. Már az ősrégi indiai Pancsatandra állatmese gyűjteményben az állatok „antropomorf" /azaz emberszerű/ tulajdonságokkal vannak felruházva. Hasonlóképpen emberi tulajdonságokat, erényeket és bűnöket képviselnek az antik költők, így a görög Aiszoposz és a római Phaedrus, valamint a középkori mesék és legendák állatai. Az állatmese, az állattörténet ilyen módon allegóriává vált, és a mesék állatfigurái emberek helyett beszéltek, okoskodtak és cselekedtek. Ennek az allegorikus jelentésnek a keretéül szolgáltak a francia La Fontaine, az orosz Krilov és a magyar Fáy András álltameséi. A századvég, a századforduló után azonban az állattörténetek is sokat változtak, pontosabban egyrészt a kalandos irodalom, másrészt /az ezzel szoros rokonságot tartó/ ifjúsági irodalom kedvelt témáját adták. Az első változat kiváló példái az amerikai neoromantikus irodalom nagymesterének, Jack Londonnak „kutyaregényei": A vadon szava, A beszélő kutya, Az éneklő kutya, a másodiké pedig a számunkra oly kedves Fekete István népszerű kutyaregénye: a Bogáncs. A húszadik században is elteijedt állat- /kutya-/ regényműfaj igazából szakított a hagyományos antropomorfizáló és allegorikus ábrázolásmóddal, s ehelyett inkább az ember és a kutya viszonyát próbálta bemutatni, méghozzá általában olymódon, hogy a civilizáció által formált és elrontott emberrel szemben a kutya a természetességet képviseli. Ennek a törekvésnek két jellemző példája lehet az a két irodalmi mű, amely különben nyilvánvaló hatást tett a Niki történetét elbeszélő Déry Tiborra is: Thomas Mann 1918-ban keltezett Úr és kutya című hosszabb novellájára és Márai Sándor 1932-ben megjelent Csutora című regényére gondolok. A német író, nem véletlenül, az első világháború utolsó évében, a német birodalmi gondolkodás és hagyomány közelgő összeomlása idején, azt vizsgálta, hogy miként válik valaki egy másik élőlény urává, és ez a viszony milyen belső konfliktusoktól terhes. Thomas Mann Bansán kutyája minden tekintetben alávetetten él, Márai Sándor Csutorája vele szemben lázadó, aki képtelen elviselni azt a rendet és fegyelmet, amit a polgári életforma jelent. Ezért „zendülővé" válik, mint az író nem egy regényhőse, amire viszont gazdája: az író „sértődöttséggel" válaszol, mint környezetének viselkedésére, alakulására maga Márai is. A kutya és az író együttélése ezért lesz lehetetlen, s végül Csutora fellázadva és vereséget szenvedve, megtörve és megszégyenülve elhagyja otthonát, és elindul ismeretlen végzete elé. Déry Tibor kutyaregénye mindkét elképzeléssel számot vetett, és mindkettőtől különbözik, noha kétségtelenül akadnak hasonlóságok a Niki és a két másik
