Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

TAMÁS ISTVÁN: Déry és a „Népszabadság"

cö.sr.tir sc-ùen godtak. Ezért van tele ilyen fölösleges írásos tánclépésekkel az évtizedekkel ezelőtt kiadott jó könyvek egy része. Én is írtam ilyet. Persze, hogy vannak szükséges kommentárok a fontos művek elején vagy végén, de azokat nem a politikai ijedelem vagy szellemi agresszió hozza létre, hanem a tájékoztatás szakmai szüksége. Előttem van - a Petőfi Irodalmi Múzeum küldeményeként - Déry Tibor és a Népszabadság szerkesztőségének levelezése. Csak annak a számára mond valamit, aki e kapcsolat időszakát átélte. Én egy részét; ennek az időszaknak az eseményeiről mondtam el egyet-mást. Jó lenne, ha valaki más is megszólalhatna a közreműködők közül. A levelek többsége egyébként igen tárgyszerű, rövid: a szerkesztőség újabb és újabb kéziratot kér, kivált a hatvanas-hetvenes évek fordulójától; Déry küld is olykor-olykor, de majdnem mindegyikben van már valami, ami a korabeli politikai tabukat érinti. A javításokban nem - ez egyébként nem is jutott volna eszébe senkinek -, de a törlésekbe kénytelen-kelletlen belenyugszik az író. Illyés se tehetett másként - vele is több ünnepélyes alkudozás volt, ezeknek nem voltam résztvevője, szerencsére - s Németh László sem. Illyésnél egy időben a gondolat csendőrségi - mindig óvatos és udvarias műveleteket, kivált ha a magyarság sorskérdéseiről szóló cikkek voltak napirenden, maga Aczél végezte. Irodalmár közreműködésével. De ezekről a dolgokról csak tudok, közvetlen élményem, ismeretem nincs. Illyés Gyulával több alkalmi balatoni együttlétünk volt; ilyesmiről soha nem beszélt. A naplóiban is csak egy-egy futólagos utalást látok. Déry megmutatta a szerkesztőknek írott leveleit is néha, amikor eszébe jutott; erélyes kéréseit, hogy a tudta és hozzájárulása nélkül semmit se változtassanak; küldjenek a cikkeiről kefelevonatot, mert ő maga szeretne javítani, ha kell; s ha már a küldésről van szó, a tisztességesebb honoráriumról se feledkezzenek meg. Kéziratkéréseket néha, sok munkája összegyűlvén, határozottan, de kedves szavakkal elhárított vagy a távolabbi jövőbe utalt. Egyik utolsó találkozásunk alkalmával - Tihanyban, a múzeumban, halála előtt négy-öt hónappal lehetett - láttam, hogy fáradt, s bementünk a vendégszobába leülni. Egy ideig kettesben. „Valamelyik levelemben vagy háború utáni írásomban, talán éppen a Szabad Népben jelent meg, - mondta -, van egy mondat: Fölöttünk él a párt." Mire javítanád ki a helyemben az „él" igét! Rövid tűnődés után kérdeztem: a „sötétlik" megfelelne? Gondolkodás nélkül rávágta: meg. Aztán hozzátette: hacsak nem halunk meg nagyon fiatalon, időnjként ellentmondásba kerülünk önmagunkkal.