Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

TAMÁS ISTVÁN: Déry és a „Népszabadság"

ty.&lur SC.-ùen lehetett. S ott volt a stílusbeli koreográfia táncmestere és cenzora, Rényi, aki nyomban észrevette, ha Déiy olyasmit írt le például, mint ami végső alakzatában a könyvében olvasható: „Minden háború gyalázat". Minden háború? - vonta fel a szemöldökét a szerkesztő-ellenőr. Csakis az imperialista hódító háborúk! Ahogy azt a marxizmus-leninizmus tanítja ... Csakhogy Déry szövegébe nem lehetett úgy belehuzigálni, mint a pártírók - nem akarok neveket mondani, most már minek? - kézirataiba, amelyeknél, igaz, nem a tartalom ellen volt politikai kifogás, hanem az alany-állítmány komplikált viszonylatának megbomlott egyensúlyát kellett helyreállítani. S Déry - terjes joggal, hiszen a magyar nyelvet nála jobban kortársai közül senki nem kezelte - kényes volt. Ha valamire, hát erre. Minden szavára, minden jelzőjére. Inkább kihagyni egy mondatot, mint belejavítani. Pláne avatatlan kézzel! Ha már múlhatatlanul szükséges, csakis ő maga... Hosszas alkudozás után a „minden" szó kimaradt, lett helyette „legtöbb". Abba már belegondolható az is, hogy Déry az imperialista háborúkra gondolt. Hogyne tudnám: ezt ma leírni is nevetséges. De akkor komoly volt. A Déryszöveggel szembeni kifogások csakis a politikai félelemből születtek; mit szól Aczél, mit szólnak az oroszok, ha a pártlapot „helytelen ideológiai megnyüvánulások" miatt feljelentik a megfelelő helyeken? Melyek voltak a megfelelő helyek? Nem tudom leltár szerint, de lehetett jó néhány. Szovjet nagykövetség és a hálózata, pártközpont, különféle megfigyelők, közöttük egyetemi tanárok, párt-intézetek, tudományos műhelyek, maga a szerkesztőség, különféle elméleti emberek, akiktől az ilyen gyakorlat sem volt idegen. Volt választék. Öregkori jegyzeteiben Déry rendszerint elment a párt tűrőképességének szélső határáig. Egyszer gyilkos iróniával beszélt a különféle emberiségjavító mozgalmakról. Csak egy bekezdés volt az egész, talán tíz sor. Rényi felpattant. A szöveg már be volt tördelve a másnapi, vasárnapi lapba. Akkor még, hetvenes évek eleje, nem találták ki azt a hülyeséget, ami máig is napilap-gyakorlat, hogy a vasárnapi lap szombaton jelenjen meg. „Ez lehetetlen! Hát a párt?!" Én voltam az ügyeletes kulturális munkatárs. „Vegyék ki a cikket, beszéljék meg Déryvel, hogy ez így kezelhetetlen." Estefelé, Badacsonyba hazafelé útban felmentem hozzá a kefelevonattal. A verandán, a sarokban álló karosszékben Ferencsik vodkázgatott. Amikor megtudta, hogy miről van szó, jókedvűen lekoppantotta poharát az asztalra: Valld be, vén gazember, hogy ezt már tudtad, amikor elküldted nekik... Persze hogy tudtam, mondta Tibor, de ragaszkodom hozzá. Érts meg, hogy a Rényi nem engedi, - kérleltem... Hívjuk fel. Hát hívjuk. A stílus és a gondolat hajthatatlan komiszárja velem mennydörgött, hogy miért nem intéztem el, Déryvel mézeskedett a telefonba, végül is megállapodtak egy személyes találkozóban.