Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

TAMÁS ISTVÁN: Déry és a „Népszabadság"

pártlapnak pedig szüksége volt Déry Tibor nevére, bizonyításképp, hogy a Kádár-rendszerrel az irodalom legnagyobbjai is együttműködnek. Ez a kapcsolat, persze, nem volt újkeletű, csak új tartalmú, Déry munkatársa volt a Népszabadság lap-elődjének, a Szabad Népnek is, - de akkor önszántából, kommunista meggyőződésből. A börtönévei után feléledt viszonyt az iménti rabtartó napilapjával már a rideg kölcsönös érdek motiválta, és csakis az. Déry Tibor élt Aczél György hívásával és írt a lapba. Mert természetesen Aczél hívta. Ahhoz, hogy Déry ír-e a Népszabadságba vagy sem, a Népszabadság főszerkesztőjének, aki rendszerint a Politikai Bizottságnak is tagja, (Aczél az együttműködés kezdeti időszakában pedig még nem) semmi köze sem volt. Ha a főszerkesztő megpróbált volna okoskodni, hogy a pártközvélemény előtt ellenforradalmárként számon tartott Déry miért írhat a párt lapjába, Aczél tanácsára Kádár János röviden leintette volna. Dehát ennyi esze még a legbutább főszerkesztőnek is volt, és ilyesmivel, meggyőződése ellenére, nem is próbálkozott. Erről egymás között, vagy hármasban, Böbe jelenlétében ugyanolyan fesztelenül beszélgettünk a hetvenes évek elején a füredi kertben vagy a verandán, mint ahogy itt elmondtam. Volt eset, hogy a másik karosszékben tamáshegyi házszomszédi minőségében Perencsik János ült. Déry tudta, hogy igazi véleményét a dolgokról a szerkesztőségben nem árulom el, - ahol egyébként ezzel nem jutottak volna nagy titok birtokába, mert ők is tudták. Tudta Pándi Pál egyetemi tanárom volt, szerettem -, aki a Népszabadság kulturális rovatának irodalompolitikai karakterét haláláig meghatározta; tudta Rényi Péter, a mindenkori főszerkesztőhelyettes, aki iránt, bár nem bántott, a szeretettel éppen ellentétes érzelemmel viseltettem, mert mint szerkesztő-manipulátor és kulturális pártmegbízott a magyar szellemi élet egyik legnagyobb kártevője volt; tudta a későbbi rovatvezető, E. Fehér Pál... Mindenki tudta, de Aczél ajkával a párt parancsolt, - és azzal, hogy Déry megjelentetését megparancsolta, nem is tett rosszat. A kulturális politika növelte ezzel nemzetközi elfogadottságát és hazai szalonképességét; az igényesebb olvasók a rengeteg írástudatlan pártförmedvény között emberi szóra akadtak, méghozzá egy nagy író szavára; a kiadók bátrabban adták ki Déry könyveit. Dehát a korabeli irodalompolitikai korrajz meghaladná e kis visszapillantás kereteit. Maradjunk a feladatnál. A feszültségekre emlékszem jobban, természetesen. Déry ekkoriban kezdett öreg bölccsé válni, a Tamáshegyen érettek be végső kételyei emberiségről, világról, lélekről, politikáról, civilizációról, környezetről, természetről, növényekről, állatokról... Köteteiben, a Napok iiordalékában, az Újabb napok Iwrdalékában, de már az ítélet nincs-ben is ott vannak ezek a gondolatai. Annak a világnak azonban, amelyben íródtak, egy napilapnál, kivált párt-napilapnál, megvoltak a maga merev szabályai a stílus koreográfiájában is; ezeket áthágni nem