Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

PRAZNOVSZKY MIHÁLY: Az író és a táj kapcsolatának megközelítési lehetőségei (Déry Tibor és a Tamáshegy)

mészét folytonos megújulása, a szüret a beteljesülést jelenti, valami nehéz feladatnak az eredményes megoldását, befejezését. S bár keserűsége néha átsüt boldogága illékony érzelmén - „az író jobbadára már csak a maga örömére, bánatára ír" - szomorkás hangulatát eltörli, ha körbenéz a kerten, ha még felmegy a Tamáshegy derekáig, hogy szíve, lelke, agya befogadja azt a látványt, amelyet az alatta elnyúló világcsoda, a Balaton ragyogtat rá. Minden úgy viselkedik kint s a világban, mintha örökké élnének. „Ámbár mit lehet tudni?" Déry számára a Tamáshegy „az öregkor akusztikája", a készülődés utolsó színhelye. „Készülődöm" ... mire is? Jó volna, ha semmire. Jó volna, ha mint az őskor egy bogara az ámbraszagú gyantába, bele fagyhatnék ebbe a pillanatba, csönd és fény szimbiotikus borostyánkövébe". Boldogság és félelem, Déry előttünk küzd meg az elmúlás rettenetével. Ráció hadakozik itt a képtelenség reményével, az elmúlás tiltakozik a „lesz utánam is élet" fájdalmával. S e küzdelemben az író olykor már nagyon elszakad, eltávolodik a háztól, a kerttől. De mindig oda tér vissza, hogy újra választ kapjon, illetve adjon, mert e kérdés eldöntésére itt és most neki van joga és lehetősége. „Szűkül a kör, amelyben az öregember él „ - írja már 1969-ben kertfoglalása harmadik esztendejében. A kert. kiskapujától a nagy kapuig tart már csak a világ, véli az író, de ebbe még mennyi minden belefért a csendes éjszakai virrasztások óráiban. Erre emlékezteti őt az első őszikék megjelenése, erre felesége készülődése, aki már gyűjti a magvakat a jövő évi virág indításra. De lesz-e jövő év? Megrémíti őt az íróasztalán, a vázában díszelgő csokornyi napraforgó elmúlása. Alig írtak még szebbet és mélyebbet ember és természet örök múlandóságáról, mint ezt a pár sort a fejet hajtó hét szál napraforgó virágról. S a nyárvégi fecskekészülődés a nagy útra is csak ezt a gondolatot sajdítja ki belőle. „Cikázásuk az égen: üdvözlet a jövőnek. Búcsú is egyben. Az ördögbe is, hogy mindig búcsúzni kell." Az ítélet nincs-ben eljut a nagyívű összegzéshez. A Halál napsütésben című fejezetben a kertből indul el, amelynek mikrovilága maga az Universum számára, a táj pedig, amelyben, itt él, a haza teljességét mutatja fel. Innen lép ki, ennek szemlélésétől, hogy önmagába tekintsen s próbáljon, merjen válaszolni a gesztenye hűvösében a megválaszolhatatlanra. Egy másik fejezetben még pontosabban fogalmaz: miért fél a haláltól, s a külvilág miért fél az ő halálától? Nem tud újat mondani sorolván a lehetséges válaszokat: „félek a haláltól, mert akadályoz abban, hogy tovább éljek... félek tőle, mert tudom, hallottam róla - hogy haláltusámban szenvedni fogok... félek tőle mert az elhagyandó világ mégiscsak szép, s ha nem is szép, de megszoktam... félek a haláltól, mert hátha a világ megsínyli közreműködésem hiányát...