Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

PRAZNOVSZKY MIHÁLY: Az író és a táj kapcsolatának megközelítési lehetőségei (Déry Tibor és a Tamáshegy)

A kert lesz a múlt szüntelen és akaratlan megidézésének, a legfájdalmasabb emlékeknek az elóüívója is: innen indul a Rajk per felidézése, innen az ódivatú szerelem tragédiája. S végül a ház és a kert furcsa alakjából alkotja meg szép hasonlatát a vitorlás hajóét: az előkert háromszög alakú formája a hajó orr-részét formázza, amely Siófok felé fordulva éjjelente elindul az égi habok hátán bukdácsolva, fedélzetén megannyi ismerős és ismeretlen hajdanvolt-utassal és legénységgel. A kert művelése, mint fizikai feladat, egyúttal írói eszközei egyikének, iróniájának gazdagodását is jelenti. Kezdetben idegenül nézte ezt a kis világot, amelyet elsősorban felesége ügyessége, szakértelme varázsolt élővé. Iróniája elsősorban önmagának szól, de mindig lehetőséget ad számára, hogy gondolataival túllépjen az adott jelenségen. így játszik el tudatlanságával, hogy nem ismeri a virágok nevét, s szégyeníti meg a hasonlóan tudatlan vendégeit, válaszként külföldi és hazai gyógyszerneveket ajándékozva virágoknak. Ilyen lesz leírása a malomkő asztal elhelyezése körüli kérdésről, ilyen a gesztenyefa megmentésére tett újólagos kisérleteiről. (A fa kiszáradt, halála után vastag csonkján ma malomkő asztal billeg.) De ugyanez az irónia vezeti tollát a vakondok elleni háború pirrhuszi győzelmének leírásáig. Lassan azonban megtanul mindent. Biztonsággal kezeli a különböző kerti szerszámokat, még ha rövid ideig is használja azokat, megtanulja a legszebb virágok nevét, figyeli fejlődésüket, segít, ha baj éri őket. Számára a tavaszi visszatérés mindig a nagy várakozás pillanata: megtekinti növényeit, melyik mennyit fejlődött, vagy netán pusztult el. Várja a fecskék megérkezését, aggódik elmaradásukon vagy fogyó számukon. Ismétlődően legnagyobb gondja a vízhiány, mert bár idővel vezetéket építettek, a krónikus aszály nem kíméli kertjüket, sem világának bejárható tájait, a tamáshegyi szőlőket, mandulásokat. A tavaszi megtérés, az őszi eltávozás, a kert szeretett növényei fejlődésének figyelése fájón sajdítja belé a füredi lét két fő gondolatát: miért írok és a meddig élek még rezignációját. „Az írónak az a dolga, hogy kérdezzen és riasszon, nem az, hogy szakproblémákat oldjon meg" - írja utalván a világ ijesztő jelenségeivel foglalkozó cikkeire, de hát van-e félelmetesebb jelenség az életben, mint a feleslegesség érzete és az elmúlás tragikuma, egy várhatóan közeli vég előtt átérezve? „Mik vagyunk és mire .... mi volna az író feladata ... mire jó az, hogy írok ... van belőle haszon és kinek van haszna - sorakoztatja fel kérdéseit, hogy más helyütt a legtömörebben válaszoljon rájuk: „Kimondhatatlanul igyekszem kimondani reménytelen szerelmünket az élet iránt, oktalan iszonyunkat a haláltól". Ezt az ellentétet, érzelmi zűrzavart segít neki önmagában megnyugtatni, és megoldani a kert és a hegy. Megnyugtatja őt a táj ragyogása, a ter-