Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

MIKLÓS TAMÁS: „Hullámok lágy tánca"

- vált. A gyanú persze még bizonyságot, küzdelmet, elhatárolódást válthat ki, a gyanús még a mi világunkhoz tartozik, még annak hamisságaként ismerjük el - az idegenné váltat azonban, noha tudunk róla, már nem értjük. Miért is szentségtörő állítás, hogy József Attila szinte annak ellenére maradt számunkra érvényes kihívás, amivé életműve, s neve saját programja szerint is vált? Először, mert a magyar irodalom egyik legtudatosabban komponáló, s a kompozíció belső logikáját a végső konklúziókig elvivő, totálissá kiterjesztő, szó szerint halálosan komolyan vevő gondolkodójával kapcsolatban vetem föl ezt, aki büszke volt arra a kompromisszumnélküliségre, mellyel útját végigjárta. S a magyar szellemi élet legjava nagyon is fogékony volt erre a valóságunkkal nyilvánvalóan szembeszegezett életműre. Másodszor, mert ez az életmű tartalmában, programjában és befogadásában egyaránt magán viseli a magát a megváltás választott útjának szentelő-áldozó szent ember pályájának jegyeit. Mivel az előbbiekről már máshol szó esett, most először csak az utóbbira szeretnék röviden utalni, mintegy csak emlékeztetve a legszembeötlőbb jegyekre. Nem lehet nem észreveni, hogy József Attila úgy lép be a magyar szellemi életbe, úgy van jelen benne és úgy halja halálát, mint akinek küldetése a valódi és igaz kíméletlen, provokatív szétválasztása, a hamis bizonyosságok lerombolása, a felszínes kötelékek elszakítása, a bevett mindennapos alkuk megtagadása. Kísérlete a maga és az utókor szemében mások számára való példa arra, hogy a személyes élet minden mozzanata már előzetesen is a végső megértéstől kapja súlyát, hitelét. S ugyanakkor arra, hogy nincsen két elváló élet az életben, a partikuláris és az egyetemes, személyes és közösségi, belső és külső, hogy a kettő a személyiségben összefonódik (legyen erre az éppen megvilágító teória Hegel, Marx, vagy Freud magyarázata), hogy a szerelem semmivel sem intimebb a forradalomnál, a szeretett nő teste az ismeretlen szegényember bajszánál, mert a forradalom, vagy a megalázottak népe a személyiség legintimebb ügye, s másfelől pedig a kedves a kozmosz jelenvalósága. Elete-halála-műve permanens provokáció, mert minden mozdulata és szava nem kiérdemelni, elnyerni szeretné a szeretetet, mint valamely szeszélytől függő jutalmat, hanem alapvető emberi jogként követeli, amely jár nekünk és amellyel tartozunk. Nyomasztó - mert alávetettségekben pergő létünkbe aligha illeszthető - kihívás az a követelése, hogy önmagunk mércéje a mindenség legyen, s meghökkentő, amikor az ölelést és az evést a mindenség dimenziójába emeli. S úgy tűnhet, a szokásos értelemben vett személyes életének minden pillanata maga testesíti meg, s példázza ennek az egységnek a természetességét, evidenciáját. Aligha van írónk, vagy bármely ismert személyiségünk, kinek életét pontosabban ismernénk az övénél, s ez nem egyszerűen a filológusok különös rokonszenvéből és szorgalmából fakad, hanem abból, hogy itt az élet nem a mű háttere, hanem maga a mű, mely programja szerint önmagát mutatja be. S aligha van írónk, kinek élete krónikája, dokumentálása fontosabb ügye volna a kortársaknak és az utókornak, mint az övé: szinte minden szereplő kényszeresen megírta a maga evangéliumát. Természetesen mindenki magától értetődőnek tekinti, hogy ezúttal is a halál felől válik abszolút érvényessé az élet üzenete, a halál teljesíti be a példázatot - ez a halál, mely a magyar szellemi köztudatban áldozathozatalként rögzült, a világ igényének fenntartásaként egy világhiányos valóságban, ez a halál, mely maga is ritualizálódott olyan értelmiségiek őt megidéző halálában, mint B. Nagy László, vagy Latinovits - ez a halál kihívóbb halállá lett annál a két másiknál, ott a csataté-