Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

MIKLÓS TAMÁS: „Hullámok lágy tánca"

ren, s majd a lágerben, mert nem külső erő pusztítása volt, hanem a végigjárt út bevégzése. Kivételes hatású ez az élet-mű, halál-mű, - Pilinszky Fiú-halálnak látja, mint ahogy egész sorsát Jézuséval mondja rokonnak, szép írásában „imitatio Christi"nek nevezi. S nem lehet nem észrevenni az életmű meglehetősen konzekvens öninterpretációját a ,JVem én kiáltok" belépőjétől, az „én egész népemet fogom, I nem középiskolás fokon I tanítani" programjától, a „születtem, elvegyültem és kiváltam" szavakon át a végső stáció ,ßukj föl az árból", vagy ,JN~em emel föl" soráig, melyek az ,JEli, éli, lama sabaktáni" helyén állnak. Egy részletes elemzés szép feladata volna az önmagára vonatkoztatott mondatokban megjelenő evangéliumi parafrázisok szerepének végiggondolása („karóval jöttél, nem virággal", „nem találok szavakat magamra","érted haragszom, nem ellened" stb.). S most mégis éppen olyan verseket szeretnék kiemelni, ahol mintha megtörne a program, a tragikus és hatalmas ív, ahol abszurdnak bizonyul a pátosz és értelmetlen, öncsaló hiúságnak az áldozathozatal. Mert, ha a magyar szellemi élet ismert okokból fogékony maradt is a küldetéses tanító szerepe iránt, s mert bármily rendkívüli művészi ereje és hitele van is e klaszszikussá vált „nagy verseknek", azt hiszem, azt próbálom halkan mondani, hogy a „végső" versek esetleg mégsem minden tekintetben a gondolati út utolsó szavai, hogy talán József Attila messzebb ment, úgy is mondhatjuk, századunk végibb költő-gondolkodó volt annál is, mint amit sorsát beteljesítve életművé élt-komponált. Hiszen az értelmes renddel bíró világ hiányának nyomasztó gondolatával az európai filozófia az utóbbi kétszáz évben elég módszeresen igyekezett szembenézni, s bár ez a számvetés természetesen releváns személyes drámája lehet bármely kortársunknak, az értelmes világegész koncepciójáért folyó küzdelem csak úgy válhat mai közös' gondolkodásunk drámájává is, ha valamiképpen elszámol a 19. század múltán végiggondoltnak számító ismert gondolatmenetek konklúzióhoz való viszonyával. A Nietzsche, Croce, Bergson, Heidegger gondolataival nemegyszer meghökkentő mélységben érintkező József Attila-i reflexió részlegességének megállapítása természetesen egyáltalán nem érinti a világképre épülő líra hitelességét, a gondolatmenet halálmegvető következetességét illető megrendültségünket, egyszóval a műalkotás és az élet-mű felkavaró hatását, személyiségünk mélyrétegeit elérő drámai erejét. De alighanem oka lehet annak, ha ma - a század filozófiai irodalmára gondolva - nem a világhiány élménytragikuma gyakorol ránk relatív hatást. Aki azonban a gondolati ív hasadékaiba kíván pillantani, annak persze először mindenképpen követnie kell tekintetével az ív feszülését. Ennek nyomán azonban e költészet olyan dimenziója is megnyílni látszik, mely saját konzekvens önértelmezéséből nem következik. A hetyke, lázadó, majd vádoló, harcos, a valósággal világot szembeszegező, összegző-számonkérő, végül önmagát emberi értelmet feloldó kozmikus magányban találó József Attila „erős" gondolati kompozíciója mögül mára mintha egy másfajta, halkabb, békülőbb, s néha mintegy röstellt - rendszerré dehogyis összeálló - szomorú okosság-melege szűrődne ki. * Azokra a versekre gondolok, amelyek talán a József Attila gondolkodásában minden szempontból fordulatot hozó 1933-34 fordulóján született, Babitstól bocsánatot