Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

TAMÁS ATTILA: Az „Úr"-tól az „Űr"-ig (Átalakulások József Attila világlátásában)

sóvárgás - állapotából addig a paradoxonig (ti. vezetnek), melyben Isten léte oly mértékben válik a költő pszichéjének kivetített képévé, hogy önálló feltételezése ebben a fogalmazási rendszerben - az adott költői nyelven - abszurditás". 6 (Vágó Márta emlékezése szerint József Attila az idézett Nem emel föl... megmutatásakor „dacosan és kihívóan magyarázta, hogy Istenre megint szüksége van verseiben, hiá­ba »épült le« az analízisben. »A verset« óriási teljesítménynek érezte." 7 Korábban, isten-képzetétől való távolodásának az volt az egyik megnyilatkozása, hogy kimondta: számára „Néha mindegy; van isten vagy nincsen", most viszont a szükség erővel tételezted vele istennek a létét: „Ha szászor nincsen, akkor is istenre bízom a világot" (Csak most...). Ennek az isten-alaknak a maga mítikusságában is megmutatkozó „emberarcú" személyessége is jórészt ebből a személyes kötöttség­ből ered. Mert hiszen az átfogó igényű világkép-versek túlnyomó részében ugyanekkor nem ismerhetők föl ilyen szellemi lény létezésének (helyének, szerepének) a jelei. A ko­mor Külvárosi éj, „a világ ág-bogá"-nak vonalait előrajzoló Téli éjszaka, az „egész éj" távlatait érzékeltető Tehervonatok tolatnak, A Dunánál, a Falu majd élettelen ­rideg vagy éppen csodálatos rendet mutató -, majd valamilyen szellem hordozására képes anyagnak a mítoszát sugallják, nem pedig a szellem primátusát. „Miben hisz­tek ti, makacs égitestek?" - vallatja keserű szkepszissel a csillagvilágot, s a lélek „az örök anyag" viszonylatában „a lét türelmé"-vé lefokozottan jelenik meg. Ha nem éppen a test „láza"-ként (Oda, Majd..., Eszmélet). A részvét érzése is úgy „dolgozik" az ember bensőjében, ahogy az ember mikrokozmosznyi egésze az anyagi arculatú világ tágabb összefüggésrendszerében („Költőnk és Kora"). Maga az én is csak addig létezik - „az anyag visszája"-ként -, ameddig tárgyiasítani tudja önmagát; például: ameddig a lírikus írni, alkotni tud, „amíg elkészül ez a költe­mény" (Ki-be ugrál...). A készülődő halál pedig az ember testében (adott esetben fogaiban) szaporodó „idegen anyag" gyarapodásában van jelen. „A végzet" alakjába öltöztetettt véletlen „licitálásán" múlik, hogy „boldog­ságunkat, mit rejt szerelmünk, / a gyönyörű sikert, mi rejlik bennünk" idővel vajon megvalósultnak mondhatjuk-e (Ki vagyunk osztva...). (Abban a létben, melynek az az egyik alaptörvénye, hogy „szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikat, / s így mindenik determinált." - Eszmélet). Föl kell most már tennünk a kérdést: hogy értelmezzük - hogyan értelmezhetjük ­ezek szerint az említett szerkesztői üzenetnek azokat a szavait, melyek a hitre vo­natkoznak? Nem a versek „nyelvén"; a maguk józan műfajában („fogalmazási rendszerében") nem engedhetve meg az abszurditást. „Kedves Uram,... ön hangsúlyozza, hogy katolikus. Tehát nem hisz a buddhiz­musban, a mohamedánizmusban, a protestantizmusban, a pogány mithológiákban, nem hisz a szocializmusban és a természettudományokban... Csak véget nem érő felsorolással lehetne néven nevezni, hogy mi mindenben nem hisz - Ön. Én hiszek. Marx azt írja: a vallás az emberi lényeg megvalósítása - képzeletben... Látja, ilyen »hitetlen« alapon hihetek én az összes vallásokban, az Önében is..." - irja. Felsorolásának egyik szavánál indokolt megállni: az elsőnél. Saját vallását - a ke­reszténység görögkeleti változatát - nem említi József Attila, ezzel szemben vi­szonylagos hangsúlyossággal vesz számba távolabbi keleti vallásokat. Elsőként Buddha tanításait. Merő véletlen lenne ez? „Smaragd Buddha-szobrok harmatos / gyepben a békák" - találkozhattunk a Falu egyik részletében a magyar líra e szokat­lan metaforájával. Ennyi egybeesést önmagában természetesen azért még figyel-

Next

/
Oldalképek
Tartalom