Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

TAMÁS ATTILA: Az „Úr"-tól az „Űr"-ig (Átalakulások József Attila világlátásában)

men kívül is hagyhatnánk - ha ez a kép nem illenék bele olyan jól ugyanebben a versben az „Örök boldogság forrásá"-nak csörgedezéséból áradó varázsos hangulatba. És ha ez a patak ne lenne - legalábbis távolról - az Óda „örök áram"-ának éppúgy rokona, mint a másutt megjelenő „örök dolgok" boldogságának. És, ha nem írt volna a késői lírikus „Indiában, hol éjjel a vadak.." kezdősorral indiai mítoszokra utaló verset. Ha barátja, Hatvány Bertalan nem lett volna Kelet-kutató. Ha a pesti külváros alkonyatában járva nem éppen „nagy álmos dzsungel"-nek érezte volna egyízben a lelkét, nem vitte volnamáskor képzelete trópusi gyarmatokra, „melyek partján a kenyérfa koronája lágyan meging" (Egy ifjú párra). Ha „Az isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot" kezdéssel nem indított volna ugyancsak keleti példázatok ihletésére valló „verscselekményt". (Szabó Lőrinchez és Weöres Sándorhoz hasonló szellemben.) És ha - másfelől - nem is találkoznánk a buddhizmusban is valamilyen önmegváltásnak (mások által is segített önmegváltásnak) a gondolatával. Talán még az sem egészen érdektelen, hogy „Aszanga szerint az abszolútum, a mindenség-szellem egy óceán"

8 - vajon nem eredhet erről a tájékról is a vízárból felbukó istenségnek a képe? (Legalábbis: aligha kevésbé, mint amennyire a keresztény hitvilágból... Ugyanakkor Visnuról is tudjuk, hogy ismételten a tengerből, az árból merült föl.) A világ minden jelenségének múlandóságáról, egyúttal azonban az időtlen létáramlatok összefüggéshálózatáról is szóló gondolatok benne élnek a buddhizmusban - akár A Dunánált író lírikus bensőjében, ahol „az anyagba leszállt" ősök ölelkeznek utódaik mozdulataiban. Míg a Flórának írt vallomás szavaiban „...az élet, mint az áradás csap / a halál partszegélyein / túl, űrök, szívek mélyein túl, / túl a hallgatag határon." - A mondottakon kívül pedig azért is érdemes a felsorolásban elsőként említett buddhizmusnál megállni, mert ez az a vallás, amelyik a legtöbb türelmet tanúsítja a többi irányában. Ha mégoly távolról is, de megfeleltethető tehát a felsorolás utolsójaként említett eszmesiéggel: azzal, amely szerint „minden vallás az emberi lényeg megvalósítása képzeletben". Igaz: némiképp fellazított, de azért korántsem kificamított logikához igazítva fogalmazódik meg így a gondolatmenet zárásaként az említett ítélet: „ilyen »hitetlen« alapon hihetek én az összes vallásokban, az Önében is, anélkül, hogy ellentmondásba kerülnék magammal s az értelem megvetésével önmagamat és Ónt lebecsülnem... Ez a szemlélet teszi lehetővé, hogy a lírikus varázsos természeti képekből induló szerelmi vallomásának szavait a keresztény áhítat hangszínei is árnyalják: „mint megnyílt értelembe az ige", úgy szállhasson alá az egyik különös anyagból életre kelt test az időtlen vegetáció részeként létező másiknak a „rejtelmeibe, az „örök anyag" áramlását pedig Mária-énekek szavainak áhítata kísérje. Ezért is áraszthatják egyszerre a reneszánsz életörömnek és az Énekek éneke vallásos-érzéki elragadottságának levelőjét a Flórához írt Megméressél dicsérő igéi. Úgy gondolom, azt ki kell mondani: az Úr alakja nem áll már soha az érett József Attila kozmosz-képének középpontjában. Az is tény azonban, hogy így sem csak az „üres űr"-t kapja egzisztenciális teréül a benne megjelenített ember. Bár ha „dadog" is ez a lét, a maga „türelmé"-ben - az anyag spiritualizáldósában? - néha csodálatosnak tud mutatkozni - s még az „odvas televény"-nek, az erdők mélyébe vesző vadnyomhoz hasonlóan eltűnő életútnak is lehet varázsa - akár kiontott vértócsák fakulását fölidéző alkonyodások is „az enyészet boldog himnuszá"-ra

10 bír-