Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

TAMÁS ATTILA: Az „Úr"-tól az „Űr"-ig (Átalakulások József Attila világlátásában)

AZ „ÚR"-TÓL AZ „ŰR"-IG (Átalakulások József Attila világlátásában) ±y L/a bolygók és világok mind kihűlnek, minden atom az Ősbe visszahull, minden lélek az Úrba szabadul - ez a látványos, ünnepélyes zárókép rajzolódik elénk József Attila első nagy költői szintéziskísérlete, A Kozmosz éneke tizenkettedik szonettjének első soraiban. Ugyanennek a szonettnek a harmadik szakasza azt a gondolatot is megfogalmazza, hogy „az Isten is a Lelkek Egy-Egésze". S ennek a szemléletnek határozottan ellentmondó felfogásról a többhónapos alkotófolyamatban létrejött szonett-koszorú egyetlen része sem árulkodik. (Ezt a körülményt azért lehet indokolt megemlíteni, mivel a ciklust lezáró, a tizenötödik, a Mesterszonett az 5-től 14-ig egymást követően íródott darabokat - tehát az idézett 12-et is - megelőzve nyerte el formáját, a spontán inspiráción kívül tehát már egyfajta keretszerkezethez való igazodásnak a kényszerűségei is befolyásolták az egyes darabok alakulását, így talán gondolataik megfogalmazását is.) Az idősebb, természettudományos képzettségű barát: Kesztner Zoltán ismereteitől is inspirált lírikus világegyetem-képének középpontjában ezek szerint egy anyagi természetű centrumban a lelkek együttesét magához vonzó, ezek magába fogadása által kiteljesülő szellemi lény alakja áll. - Igaz, az itt leírt látomás közvetlenül csupán a távoli jövőre utal ("ha - ti. majd valamikor - bolygók és világok mind kihűlnek"), ez a kozmikus jövőkép azonban olyan erők kibontakozásaként jelenik meg, amelyek már működésben vannak. „Minden lélek az Úrba szabadul", másszóval tehát már most is szabadulna, ha nem akadályoznák meg ebben korlátozó tényezők. - A későbbi életműre előrepillantva itt mindjárt eszünkbe juthatnak a Szappanosvíz analóg zárósorai („...én is szállnék s szállna az ág, / a ház, a szalma, a felhő és e / sok egymáshoz kötött világ") - a nem egészen másfél évtizeddel később a Siesta Szanatórium betegágyán megfogalmazott ,jXöltőnk és Korá"-nak a soraiban viszont már egyezések és eltérések megdöbbentő változatává lényegül át a korábbi kép: űr a lelkem. Az anyához, a nagy Űrhöz szállna, fönn. Mi változott? „Csak" éppen magasabb változatban szólalt meg az eredeti „ú" hang („ű"-vé lett), „a Lelkek Egy-Egészé"-ből önmagává teljesedő istenség helyét viszont - a mű bensőbb: képi illetve gondolati tényezőiben - az üresség, a hiány, a semmi foglalta el.