Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

TAMÁS ATTILA: Az „Úr"-tól az „Űr"-ig (Átalakulások József Attila világlátásában)

Részletkérdés, hogy a ,jXöltőnk és Kora" szavai által kötetlenül megjelenített cselekményben még szintén nem megy végbe a semmibe oldódás - hiszen a vers alkotója egy darabaig még mintegy „a testéhez kötözi" szabadulni vágyó, elszállni készülő lelkét - az anyaként magához visszahúzó üresség a lényeget tekintve azonban már uralomra jutónak mutatkozik: „...a világ (a táguló űrben lengve / jövőjének nekivág..." - és megállíthatatlanul „halad - / mindenség a semmiségbe...". A lélek útnak indulása sem várathat így sokáig magára: a tompuló esti fények „oszlásá"-ból és a „boldog" halmokon „kiülő" hullafoltok látványából egyaránt a bomlás sugallata árad: a kötelékek eltűnése és az összetartó erők gyengülése egyként a megsemmisülést készítik már elő. Isteni szellem számára nem mutatkozik hely ebben a mindenségben. Tudjuk ugyanakkor azt is, hogy más József Attila-versek nagyon is intenzív istenélményről vallanak. Igaz: ezek részben még korábbi években születtek. Sík Sándor sok szeretettel írt, fontos megfigyeléseket is magukban foglaló egykori sorai folyamatosnak kívánták mutatni az isten-élmény jelenlétét József Attila költői pályáján , a későbbi vizsgálódások azonban nem igazolták ezt a föltevést. Igazában még Beney Zsuzsa elmélyült, kitűnő elemzései sem mindenben reális képet adnak ennek az isten-élményvilágnak az „időbeliségéről", mikor leginkább egy 1922-től 1925-ig terjedő és egy 1935-1937-es szakaszban szemlélhetőnek mondják az ide sorolható versek együttesét.

2 Nemcsak azért lehet ezt elmondani, mert az 1926-28-as időszakot nem csupán az „isten-versek" számának szembeötlő megritkulása jellemzi, hanem az a tény is, hogy a szinte panteista szellemiséget árasztó Áldalak búval, vigalommal szerelmi vallomását ("látlak, hallak és énekellek / Istennek tégedet felellek") és a kedvesen játékos Betlehemi királyokéi leszámítva vagy nagyon is profán hangvétellel érinti a fiatal lírikus az istenség személyét ("szeretett enni, s egyben másban istenhez is hasonlított", „Ördög farába, semmi húsába / s harapván isten fehér hasába"), vagy pedig - a Szegényember szeretőjében megütött hangot folytatva - keserűen társadalom-kritikus szemléletét adja az isten-pap-kötelékeknek ("A pap mosolyog, és derűsen / gondtalan üdvű istent dicsér" - „Hosszú az Úristen, / rövid a szalonna, / nyavalyás a szegény ember, / mintha gazdag volna".) Az úgyszólván évtizedes szünet (a „nem az isten..., hanem a szén, vas és olaj teremtett minket" ítéletét is tartalmazó szünet!) utáni változás pedig majd ezzel a fohászkodással kezdődik: „Boldog hazug, kinek van istene..." (Később egy töredék-változatban így ismétlődik ez majd meg: „Óh hittem volna inkább, hogy van isten...") Maga a vers egésze így hangzik: Boldog hazug, kinek van istene, ki rettenetes, de maga a jóság; kinek sebet kap reszkető keze, ha leszakítja a tilalmas rózsát. Boldog hazug - értetlen szelleme a meg nem fogant ártatlan valóság; pihen rajta a mindenség szeme, Bámulja őt, az öröklét lakósát.