Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

Vallomások József Attiláról - ESTERHÁZY PÉTER: Egy kékharisnya följegyzéseiből - A legjobb

A bürokrácia mindig, mindenhol használni akarja a művészetet, neki elszámolható tétel kell. Azt hittem, hogy a demokráciában ez nem így van. Nem arra gondoltam, hogy itt intelligensebben történnek a dolgok - de, erre is gondoltam -, hanem főképpen arra, hogy figyelmetlenebbül, vagyis hogy az állam kevésbé van jelen, kevésbé látszik, így tehát szükségszerű otrombasága is kevésbé látszik. Azonban egy villanat alatt fölállt ez az új neobarokk hivatalosság, amely szeretné a művészetet valami szépnél is szebb, hasznos és kellemes dologgá pihegni, valahová föl a lábvíz és az üveggyöngy közé, melyet azután távolságként megkaphatunk, akár egy calypsio-zoknit. Az ünnepeink, a tévé és a rádió irodalmi műsorainak a zöme kísértetiesen hasonlít - nem is a nyolcvanas, hanem a hetvenes évekére. Ez a kicsit emelkedett, dörgedelmes és szépelgő hang - mindenféle, kurzív elvárásokkal, akkoriban a szocializmus hívószavaival, ma a nemzet, a kereszténység, a tizenötmillió zsolozsmázásával. Üres szónoklatok, apróka fenyegetések, szív küldi szívnek szívesen, giccs és képmutatás, gőg és provincializmus. (Lásd majd még az Ady-évfordulón) Az ember olykor elképzeli, miként Mikszáth az Új Zrínyiászban, mi történne a régi korok emberével, ha fölbukkanna a mában. Hogyan bukdácsolna, és fordítva, mit tenne a mával, mi történne velünk. Nagy írók nem mindig nagy jellemek - néha kifejezetten szerencsésnek találom, hogy a Nyugat híres nemzedékének nem kellett szembe néznie egy Révai nem-is-tudom-mij ével, főként fenyegetésével. Igaz, roszszul folytatható játék ez, mert akiben meg biztosak volnánk, Petőfi nem alkuszik, azok minden bizonnyal azonmód belehalnának, hát hisz már abba, az övékébe is belehaltak. Törne-zúzna? Ki tudja. Nyolcvankilenc éves lettem én, meglepetés. Az öregedés is titok, ne kukucskáljunk. Első álúri lendületében ez az új savanyú hang - a friss levegőt sosem látott középhallok áporodottsága, állottsága ez - József Attilát egyszerűen lekomcsizta volna, ez mára szelídült, az egyrészt-másrészt óvatoskodásában, hogy hát igen, csak bizonyos periódusa nem, hogy hát igen, csak természetesen mások is. Számunkra, számomra a kommunizmus sosem jelentett semmit, a szocializmus se, legföljebb egy rémálmot, ám József Attila föltehetően ma is szocialista volna, ami, hogy otromba legyek, korántsem jelentené azt, hogy az MSZP-re szavazna, de biztos befutót garantálna számára mondjuk a Parabola című tévéműsorban, idegenszívű mocskolódóként. Nevetgélünk ezen, kérem szépen, de az említettem szellemiséget mégsem voltunk képesek egységesen, hangsúlyozom, egységesen sem elutasítani, számosan közülünk a mai napig úgy vélik, hogy, így mondják (vagy nem mondanak semmit), ez a helyzet bonyolult és csak folyamatában vizsgálható. És a helyzet persze tényleg bonyolult, bonyi, ahogy egy másik költő mondja, meg persze folyamatában is, de azért van kérem, ami egyszerű. A tudásnak teszek panaszt. Elvileg nem lehetne József Attiláért lelkesedni és egyszersmind megtűrni ezt a poros vacakságot. József Attila választásra késztet - illetve vajpuha korban élünk, nem késztet semmi semmire, karóba nem húznak ma már. József Attila szigorú és tiszta lélek, az igenek és nemek költője, egy töredéktörmelék világban is a Mindenség kiszolgáltatottja. Látjuk, nagyon nem mai. Látjuk, nagyon hiányzik. Kóróval jöttem, nem virággal; feleseltem.