Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik

a Levegőtf-ig) állnának, a másikon viszont a Szabad ötíetek tárgyias-logikus szemléletmódot visszavonó szövege. Az elválasztást a költő világosan megteszi a Szabad ötletekben: „A verseim nem én vagyok, az vagyok én, amit itt írok". A hetedik a maga ellentmondásos módján még feltételezi az személy-én poétikai megjeleníthetőségét együtt kimondhatatlanságával. A Szabad ötletek számára a kimondhatóság már nem lehetőség, a centrum radikálisan elveszett. Figyelnünk kellene arra is, hogy a kései költészet többször, egyes esetekben programszerűen tesz kísérletet egy új tárgyiasság-szint poétikai bevezetésére. A tárgyi világ helyett egy nem kevésbé tárgyias, de mégis abszolút személyes létterület kerül előtérbe: az emberi, a saját test tárgyiassága. A Szabad ötletek ebből a szempontból egyértelmű, de a testi értelemszervező szerepe sokkal korábban megjelenik költőnk világában. A Szabad ötletek jelentősége abban áll, hogy az utolsó évek számos költői törekvését ad abszurdum viszi. Ebben a világban a létezés véletlen és kaotikus pillanatok sora, a hős, a szerző, a szöveg autoritás háttere eltűnik, a beszélőből csak kilépnek a szavak. Radikális kontextualizálódás, vagy még pontosabb intertextualizálódás igénye jelentkezik, a megértés létet teremtene, de megértésre, olvasásra, a retorikus nyelvvel való retorikus játékra nincs lehetőség. Ez valóban válság, de iszonyú, megoldhatatlan mélységgel. Nehezen tudom elhallgatni azt a jelen kontextusban teljességgel kidolgozatlan gondolatot, hogy József Attila kései költészetének tematikája és poétikája egy „poszt-tárgyias" költészet kialakításának a kiinduló pontját alkotja. A hetedikben a káosz és rend, a realitás és irónia ellentmondásos egysége képez alapvető lírai feszültséget, ez azonban nem a lét tárgyias szerkezetéből származik. Nem is valami romantikus teremtő szubjektum élményéből, hanem egy új típusú szubjektivitás vezetődik be. Ez a szubjektum a befogadó, az átélésen, mintegy testi érzéseken keresztül újra és újra értelmet konstruáló személy. Az értelem szimbolikus egységvágya és allegorikus realitása nem a tárgyias létben ismerődik fel, hanem egy új, poétikai értelemben mélyebb létezési szinten. Ez a szint azért mélyebb, mert a személyessel átitatott tárgyiason túl tud személyes lenni úgy, hogy nem kanyarodik vissza a romantikus misztikus individuumhoz. Ez a testiség szintje. Úgy gondolom, hogy József Attila számára az értelem létparadoxona a testiség mérhetetlenül tárgyias és mégis személyes rétegében tárul fel. Ez a testiség döntően erotikus természetű. József Attila a struktúra és hermeneutika helyébe ezen versekben az erotikát teszi. A szerelem, a szeretet az, amely felfogása szerint kizárólagos hatalommal bír az egyén létértelmének megteremtésében. Ennek az értelemnek a szimbolikus természetű egységét az anya és a gyermek közötti biológiai alapú, erotikus és (kölcsönösen) személyt létrehozó szerelem teremtheti meg. Ez a szerelem metaforikus, mégpedig valami átfogó szuper-metafora formájában, ahol a személyes lét értelmét a teljes metafora két tagja, az anya és gyermek kölcsönösen és váltakozóan, egymásra utalva hozza létre. Retorikai értelemben ez azt jelenti, hogy az anya éppúgy mint a gyermek a személy létrehozásában váltakozóan hol a tenor, hol a hordozó pozícióját foglalja el. Az anya-gyermek viszony abszolút és originális. A Kései sirató azonban egyértelműen elmondja, hogy ez a szimbólum öncsalás, nem originális, nem abszolút és nem metaforikus. A biológiai és erotikus alapfolyamat képtelen szimbolikussá válni, nincs mögötte metafora, nem lehetséges egy abszolút egységes értelem, mely a kapcsolatban formálódott meg, hanem az idő folyamatára kifeszítve mintegy metonimikusan, az új és új erotikus élmények során tesz az egyén kísérletet - így mindörökre ideiglenes - lényegének a megteremtésére. A metonimikus