Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik
individuum megteremti és felismeri önmagát mint szubjektumot" (Foucault, 1984a, II. 6.). A hetedik magát a se//-szerűséget tárgyalja, a hattal szemben a hetedik éppen az a pont, ahol a res cogitans elve valami kogníción túli személyes realitással szembesül. A hat plusz egy nem elidegenedés terméke (ahogy ez az állapot egy romantikusszimbolikus megfogalmazásban értelmezó'dne), hanem egyszerűen a lét természetének jellemzője. A magyar költészetben a harmincas évek elején sok példát találhatunk hasonló téma feldolgozására. De még a legjelentősebbek (például Babits Csak posta voltál vagy Kosztolányi Számadás című versei) is sokat megőriztek a szimbolikus-romantikus én-felfogásból. József Attila költészete 1930 körültői kezdve a magyar költészetben talán legkövetkezetesebben formája meg az én új lehetőségeinek lírai körvonalait. Ebben kétségtelenül két nagyon jelentős eszmei forrása is volt: a marxizmus és a pszichoanalízis. Az új tematikához új poétikai kifejezésmód is kapcsolódik (ez a Németh László és Füst Milán által hidegségnek nevezett minőség). A modernség szimbolizmus és korai avantgárdé utáni felfogása szerint a költészetnek a szubjektívet nem a szenvedélyben, a lírai én abszolútumában, hanem a létben, a tárgyiasságban felfedezendő „objektív korrelátumban" kell megmutatni. William Carlos Williams, a modern hosszú vers mestere Paterson című művének ötödik könyvében írja szállóigévé vált mondatát: „Semmi prófécia! SEMMI prófécia! / hanem a tárgy maga". Eliot már 1919-ben megfogalmazza a késői modernizmusban követett elvet: „Az érzelemnek művészi formában való kifejezése csakis a „megfelelő tárgy" megtalálása esetén lehetséges; vagyis olyan tárgycsoportra, helyzetre, eseménysorra lelvén, amely ennek a bizonyos érzelemnek a formulája lesz; mégpedig úgy, hogy amint a szükségképpeni érzéki élményt eredményező külső tények adottak, közvetlenül fölkeltik az élményt" (Eliot, 1919b, 77-78.). Nem nehéz József Attilánál megtalálni a párhuzamos gondolatot és természetesen méginkább szembetűnő a párhuzamos költői beszédmód. Halász Gábor (1938. 1169-1170.) idézi a költőt: „Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek a motívumaival. Pl: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »joljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésem formába állása érdekel." A hetedik modern poétikai jelentősége az, hogy a tárgyias költészet strukturális és szemantikai keretébe emeli azt a témát, amely a leggyakrabban csúszik vissza a romantikus-szimbolikus kifejezésmód stílusába'. A tematika és kifejezésmód (ez utóbbi kettős, strukturális és szemantikai) vizsgálata A hetedikéi mint (késő)modern verset értelmezi. Hipotézisünk részletesebb kibontásával kell választ találnunk a recepciós kétségek és bizonytalanságok forrására. A vers elmondása (átfogó poétikai strukturáltsága) egyes szám második személyű. Ez feltételez egy beszélőt és egy hallgatót, akik mindketten a verset író és olvasó egyetlen személyében laknak (formája az önmegszólító verstípus 4 ). A beszélő öt léttörténés megtörténte esetére megadja azokat a tennivalókat (mindig hetet), amelyek adekvát én-megvalósítással járnak. Az én megvalósításának hat lépése magától értetődő, a hetedik azonban kiemelődik: kétségtelenül ez a self-szerűség reprezentatív eseménye, a felszólítás változó hatosait záró ismétlődő hetedik. A „hetedik" kép rejti ezért azt a szemantikai minőséget, szerkesztési módot, amely a hetedik
