Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

BÓKAY ANTAL: Modern és posztmodern poétika és életérzés József Attila költészetében - A hetedik

kötetben jelenik meg, ahol a költő értelmező' sorrendje eléje az Ordas és a Munkások, utána pedig az Emlék és a Medvetánc című költeményeket helyezte. A kortársak olykor kiemelten dicsérik, a hódmezővásárhelyi Pákozdy Ferenc (1933, 273.) esszéjében lelkesülten a szívhez köti a verset: „megcsókolom a szívét (»A hetedik«)". Mások viszont elrettentő példának hozzák fel, Németh László (1933, 281.) szerint „A hetedik »A száraz tónak nedves partjan« féle népi vadmondások felé siklik ki". Füst Milán (1935, 370.) pedig azt írja, hogy „némely versének nem több művészi értelmét találom, mint, teszem fel, a ráolvasási rigmusoknak. (Ilyen például a Regös ének, - A hetedik című vers, de még a Medvetánc is)". Németh László és Füst Milán A hetedik kapcsán felvetett tematikus problémáik (ugyanis mindketten azt mondják, hogy a versnek nincs értelme) mellett egybehangzóan hidegnek minősítik a költőt („Hideg ember" írja Németh, Füst Milán pedig tanulmányát a következő felütéssel kezdi: „Azon tűnődöm, hogy miért tesznek e rendkívüli tehetségű ember versei oly hideg benyomást"). , Kinek higgyünk?

1 Ügy gondolom, hogy a kétkedő kortársak valamit nagyon nem értettek József Attila költészetében, valami olyat, ami tematikájában és formájában a mai olvasónak már jól vagy legalábbis jobban érzékelhető. Talán éppen arról a poétikai paradigmaváltásról, pontosabban annak 1933-ban, 1935-ben még elutasított recepciójáról van szó, amelyet Kulcsár Szabó Ernő a modernség századelejei formájának lezárulásaként és egy új, avantgarde-utáni modernségként értelmez (Kulcsár, 1992. 21-52.f 2.Tematika és kifejezésmód: metaindividualitás és tárgyiasság A vers kétségtelenül az énről szól. De nem az adott én, a lírai személy a témája, azaz a költő nem önmagáról, személyességének adott kereteiről beszél, hanem a téma a személyesség, az „énesség" lehetősége. Úgy is mondhatnánk, hogy valamiféle metaindividualitásról, az individualitás individuális kereteiről van szó. A modernség XX. századi csúcspontján az a művészi és társadalomtudományi meggyőződés alakul ki, hogy van olyan meta-értelem, amely az individualitás titkát individuálisan állítja, azaz a titok felbontható és ennek a felbontásnak nem kell visszalépnie a korábbi, XIX. századi gyakorlathoz, mely az individuumot az etikai és társadalmi vektorok kereszteződésével definiálta. József Attila verse - szerintem - egyik jelentős költői megfogalmazása ennek a pozíciónak. Egyszerre túl van a történelmitársadalmi morál mentén való meghatározáson és azon is, hogy - romantikusszimbolista módon - az individualitást organikus, felbonthatatlan jelenségként fogja fel. Költőnk ebben természetesen egyáltalán nem volt egyedül, több mint húsz évvel előtte Pound, Eliot, Rilke, illetve velük és utánuk egyre többen képviselték ezt a költői paradigmát. A vers tematikus párhuzama a modern gondolkodás egyik radikálisan új fogalmához köthető, A hetedik a Selbst, a self vagy magyarul: a személy-én verse. A személyén a húszas évek során megformálódott fogalom, mely jelzi a descartesi én meghaladásának igényét. A self vagy személy-én a személyes összetevők individuális integrációjára épülő önteremtő én. Klasszikus példája a pszichoanalízis, mely az én, az ösztön-én és a felettes-én sajátos, személyes összeolvasztását érti e szón. A személyén azért radikálisan új, mert korábban, ha fel is fedezte az ember énjének fragmentációját, az újraintegrációt valamilyen közösségi vagy transzcendens erőtől várta, kapta. A személy-én olyan „formákból és modalitásokból áll, amelyekkel az