Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

NAGY PÁL: József Attila és az avantgárd - avagy felhők a magyar irodalomban

Kezdjük a Szabad-ötletekkel. Ez a remekmű és néhány rendhagyó József Attila vers az, amit a radikális magyar avantgárd is a maga hagyományának tart. Mert egyébként, sajnos, be kell látnunk, hogy az a költő, akiért fiatal korunkban rajongtunk, akinek ismertebb verseit mi is kívülről fújtuk, nem tartozik a magyar avantgárd vonulatához. Azok közé a nagy írók közé tartozik, akik beteljesítenek valamit az irodalomban, egy-egy hagyományos műfaj (például a regény, a rímes-strófás klasszikus vers) csúcseredményeit érik el - a regény műfajában például Thomas Mann - de alapvetően nem kezdeményeznek, nem kísérleteznek, nem újítanak, és bizonyos külső és belső okok miatt elutasítják a kísérletezést, az újítást. József Attila tehetségének áradata csak néha töri át a pszichológiai védőgátakat. Egy-egy szürrealista verse, a már-már őrült költő pár verse az, amelyből kitűnik: J. A. modernebb költő, akár avantgárd költő is lehetett volna, ha nem akadályozza, nem gátolja őt ebben az a három ok - én a vizsgálódás során egyelőre ennyit találtam - amelyet szövegem végén fogok felsorolni. Előbb azonban hadd mondjam el, mit mentettem én meg magamnak József Attilából. A Szabad-ötletek jegyzékéi elolvasva sokat gondolkoztam azon: mi történt volna, ha Ferenczi Sándor vállalja, hogy József Attila hozzá járjon analízisbe. Úgy tudom, erről volt szó, sőt J. A. találkozott is Ferenczi Sándorral, aki, valamiért, nem akarta a költőt kezelni. - A filológusok ezt megírták vagy megírják: engem, az írót az érdekelt, hogy konfrontáljam azt a két szöveget, amelyet a magyar radikális avantgárd nagyszerű és gazdag hagyományaként tartok számon: a Szabad-ötletek jegyzékéi (és néhány J. A. vers-töredéket), valamint Ferenczinek azt a szövegét, amelyben a születés, a világra jövetel traumáját elemzi. így született az imago! c. sorozat négy József Attila-képverse, a hetvenes évek közepén, amelyet Journal intime című kötetemben közöltem 1984-ben, de amelyeknek felnagyított változatát már a hetvenes években többször kiállítottam. A két dimenziós labirintusok létező labirintus-formák; a három dimenziósokat Molnár Ágnes Párizsban élő grafikusművész felkérésemre rajzolta. A labirintus-forma, az útvesztő magától kínálkozott. Az imago! sorozat utószavában ezt írtam: • evokáció (feltámasztási kísérlet): balról (a halál oldaláról) indul az iter perfectionis • fikció: a költő talán átugorja a nemes libajáték («loverseny») fatális 42. kockáját, a labirintus házát, s nem téved olyan hamar zsákutcába, ha kezese: kora zseniális lélekszerv-mémöke - akinek nemcsak emlékét: írásait is tetszhalálból élesztgeti e párhuzamos tiszteletadás • talpig feketében.- hogy fehéren derengjen a halottak (a halott költő, a halott tudós, halott barátaim) emlék-képe • a Zarándok Útja (például a középkori katedrálisokban) a széltől a középpont felé vezet • ahol a Pokol • ahol a Paradicsom • Mennyei Birodalom • égi Jeruzsálem • a huszadik és huszonegyedik század fordulóján azonban már sejteni lehet: hiba van Kréta körül • az iter perfectionis nem feltétlenül iter salutis • a metafizika omladozó falai eltorlaszolják az üdvösség útját • « a virágnak agyara van» • a labirintus: börtön is • profán imago mundi • (« hunc mundum tipice laberinthus dénotât iste ») • a chapuis-féle vizuális, perceptív teszt a megoldót a középpontból indítja • feladata: a tér-látás, az oda-vissza cikázó gondolat segítségével, a zsákutcákat elkerülve - tehát a legrövidebb utat választva - kijutni az útvesztőből • • • a magzat - olvassuk a tudós értekezésében - «a csendes, nyugodt lét», a mágikus «mindenhatóság boldogító káp-