Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
FERENCZI LÁSZLÓ: „...mintha rokonom..." (Jegyzetek József Attiláról)
Maráival (is) vitázna, amikor Szabó Lőrincet 1955-ben az Arany János utáni legnagyobb magyar költőnek nevezi. Márai 1934-ben József Attiláról nyilatkozva a családról beszélt. Ugyanerről beszélt nekem 1976-ban Brüsszelben a hetvenhét éves Maurice Carême. Nem sokkal korábban ismerte meg József Attila verseit Jean Rousselot fordításában. Rousselot termékeny, befolyásos író, többtucat verseskötete, regénye, esszéje jelent meg, egykettő magyarul is. „Rousselot főműve a József Attila fordítások" - mondotta Carême. „Közeli rokonomnak érzem a magyar költőt". És megajándékozott az Anya című kötetével. 1934-35-ben az e századi belga irodalom két nagyon fontos könyve jelent meg. Az egyik Robert Goffin könyve a La Proie pour l'ombre, a másik az Anya. A La Proie pour l'ombre négy hosszabb versének egyik rejtett vezérszólama az apa-hiány és a mártír-anya felmagasztosítása. Később Goffin nyíltan is, tematikusán is erről beszél. Egész költészetét motiválja az apa-hiány és az anya kultusza. Goffin törvénytelen gyerek volt, apját éppen úgy nem ismerte, mint József Attila. Sikert sikerre halmozott, a Belga Királyi Akadémia elnöke lett, de soha nem bocsájtotta meg a társadalomnak, amit a törvénytelen gyermeknek és anyjának szenvednie kellett. Kétféle társadalom van, „rossz és rosszabb", mondotta Goffin, aki a legnemesebb ars poétikát fogalmazta meg: „mások problémáinak megértése saját hivatástudatom mércéje". Goffin egyik gyakori szava a „hiány". Az Anya különös könyv. Ha nem tudnám, hogy a költő édesanyja, megjelenését követően még évtizedekig élt, azt hinném, hogy rekviem és az elveszett éden felidézése. Miért érezhette Carême József Attilát rokonának? És miért szerethette a magyar költőt a Cendrars-i és Mallarmé-i hagyományt párhuzamosan követő Goffin is? A mosónő-anya, a „jámbor-szelíd asszony" anya, a házasságon kívül szülő anya versbekerülésével valami lényeges fordulat történt a költészet történetében. Az irodalom története és ezen belül az egyes műfajok története megírható lenne abból a szempontból is, hogy az egyes társadalmi rétegek és csoportok hogyan és miként kerültek be a „magas" irodalomba. A gyerek felfedezése, ha nem is előzmények nélkül, a századforduló idején történt, az anya felfedezése a két háború között. Természetesen nem arról van szó, hogy az anya korábban ne szerepelt volna versben. Elég legyen csak Rimbaud „hétéves" költőjére vagy Petőfi és Ady meghatott verseire gondolni. De az anya korábban csak periférikusán és jobbára csak tematikusán szerepel, míg József Attilával, Carême-mel és Goffinnel a költészet központi alakjává válik. És nem elhanyagolható, hogy a plebejus szemlélet mindhárom költőt áthatja, és mindhárom anya a versben, mint plebejus anya szerepel. (Goffin anyja ugyan egy jómódú patikus leánya, de mivel házasságon kívül szült, a társadalom perifériájára került.) Füst Milán 1935-ös kritikájában idézi a Mama első szakaszát. Már meghatódnám, írja, amikor a költő elrontja a versét. Füst Milán éppen megrovásával (és értetlenségével) figyelmeztet a József Attila-i fordulatra. A költő már nem a hagyományos meghatódásra, részvétre játszik rá. Más fontos számára: a hétköznapi és a szakrális szintéziség valósítja meg. Carême is. És technikájukban is van valami hasonló.
