Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
BOTKA FERENC: „A neuraszténiás forradalmár" (Konkordanciák József Attila és Déry Tibor munkásságában)
mint elejtett világos rongy (!) ŰZ árnyékban. Az éjjeli szellő, amely hangtalanul húzott el az ágak között, egész meleg volt s ahol nem sütött a hold (!) még melegebbnek hatott;vízszagot (!) hozott a Müggelseeről s mintegy szárnyai hegyén, alig érezhetően egy kis füstízt (!) a pályaudvar felől, amely a tó túlsó partján állott. A kerten túl, a fák fölött, ahol a magas vasúti töltés húzódott a ködben, egy őrház állt s keskeny vonalával kettévágta a hold tányérját (!); jobbról-balról egy-egy jegenye zárójelbe fogta a hallgató tájat, mintha meg akarná őrizni csendjét a kétoldalt folytatódó város hosszú mondatának közepén. Egy denevér repült el a hold (!) előtt. A szél (!) egy újabb hulláma megint új illatot hozott: mandulafa virágzott a szomszéd kertben, egy fűvel benőtt térség közepén, amely az erős holdsütésben (!) a magasba emelte a fát s mint egy ezüsthabos golyót, mint egy csillogó (!) szappanbuborékot a hold (!) felé fújta. Messziről, a fasor végéről egy éjjeli (!) madár boldog kiáltása hallatszott. " (81-82.) 12 Az idézet végén szereplő ezüst szín közös előfordulásáról egy másik dolgozatunkban már korábban értekeztünk. - Ám a további párhuzamokat is, hosszan sorolhatnánk tovább - mondjuk: annak az elemi erejű esőnek az „érzéki" megjelenítésével, amely egy 1919-ről eltervezett regénytöredékben található, 14 s amely utóbb Esőben címmel jelent meg a Szép .Szóban, 5 s szerintünk közvetlen vérrokona az a költő 1929-ben írt s már említett Esik című versének; 16 a ködnek azzal a városképet „alakító" gomolygásával, amellyel A befejezetlen mondat indul, vagy a napfénynek azzal a szinte anyagivá váló s ugyanakkor napszakonként változó jelenségsorával, amely az általa fénybe borított kertnek és tájnak is folytonosan változó arculatot kölcsönöz (a regénynek ugyanebben, az első kötetében). 7 A természetnek ez az önelvú, elemi megjelenítési módja nem múló divat Déry prózájában. Átnyúlik a negyvenes és ötvenes évek fordulóján a Felelet első két kötetébe: elég, ha a Gödöllő és Pest közötti tomboló vihar leírására emlékeztetünk, amelyben Köpe Bálint vívta a küzdelmet az elemekkel - és lelkiismeretével, 18 vagy a Duna nagyvonalú és méltóságos hömpölygésének a képsorai, amelyek Bálint megnyugodott lelkiállapotának a hátteréül szolgálnak, 19 - s amelyek közvetlen előképét József Attila A Dunánál című első versszakaiban látjuk. De tettenérhetjük Déry művészetének ezeket az „érzéki erejű" megnyilvánulásait Niki című kisregényében - s még a börtönben írt G.A. úr X.-ben világát is: a romlásnak és pusztulásnak abban a képeiben (üres tűzfalak, málló vakolat-darabok, terjendő penészfoltok, rozsdás dróthuzalok, vashulladékok stb.), amelyek szerves előzményeid város peremén és az Elégia motívum rendszerébe vezethetők vissza. A kötet előszava egyébként közvetlenül is megfogalmazza Déry természetlátásának krédóját, amely ugyan valaha József Attila költészetéből nyert ösztönzéseket, de utóbb - több oknál fogva - annál tárgyszerűbbé, s egyben ridegebbé is vált. A természetet az író ekkor már szembeállítja az emberi társadalommal, mivel abban (t.i. a természetben) úgymond „nincs sem rend, sem szabadság, csak egymást ellensúlyozó burjánzás és pusztulás. E kötetben s az azt közvetlenül megelőző művekben a táj, a külvilág már nem csupán a maga „érzéki erejében" jelenik meg előttünk, hanem, - a részletek pompája ellenére - a maga szenvtelen elidegenítettségében; olyan háttérként, amely aláhúzottan emeli ki az ember kiszolgáltatottságát, „világbavetettségét", s valahol közvetlenül is érintkezik az egzisztencialista próza illékony övezeteivel. (Igaz, e viszonylag rideg képet enyhíti, bár lényegét semmiben sem érinti - az öregkor „őszikéinek", köztük az ítélet nmeinek lágyabb és líraibb látásmódja.)
