Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
BOTKA FERENC: „A neuraszténiás forradalmár" (Konkordanciák József Attila és Déry Tibor munkásságában)
amelyek az érzéki teljességnek ebben a ragyogásában ugyan kapcsolatba kerülhetnek, sőt kell is, hogy kerüljenek a létezés társadalmi vonatkozásaival, vagy akár a versíró lelkiállapotával, s ebben a minőségben akár hasonlatok, allegóriák, vagy jelképek részeivé válhatnak. Ám ebben a minőségükben is változatlanul megőrzik embertől független, ha úgy tetszik „dehumanizáll" létezésük visszfényét. Ez az „érzéki erő" még az olyan egyszerű jelképnek szánt tájversben is jelen van, mint például az Akácokhoz! (1929), de a bonyolultabb, az ösztönös természeti burjánzást és az emberi gyilkos célszerűséget szembeállító Fák (1932) címűben is; vagy a társadalmi és természeti létezés ellentmondásait és párhuzamait megjelenítő Esik (1929) képsoraiban; nem szólva a jóval későbbik Dunánál (1936) bevezető szakaszairól, amelyek csupán egy szélesebb távlatú gondolatsor „felvezetéséül" szolgálnak. Természetesen a költő nem a tudós szenvtelenségével írja le a külvilág jelenségeit: azok - egyéni látomásmódjának és vonzalmainak „torzításában" jelennek meg verseiben; amelyekben bizonyos ismétlődő motívumok teszik érzékelhetővé alkotójuk sajátos világképét. József Attila tájverseiben részletező statisztika nélkül is megnevezhetők azok a leggyakrabban elforduló motívumok, amelyek költészetének e korszakát meghatározták. Ilyenek például a napszakok és az azokhoz kapcsolódó természeti folyamatok: a nappal, a napsütés, az éjszaka, a holdvilág, a hőség és annak hangsúlyozott ellentéte a fagy; az úgynevezett elemek és azok különféle megjelenési formái: a víz, az eső, a köd, a füst. Legyen szabad eltekintenünk a terjedelmes elemzéstől, s csupán néhány verscímben utalni a felsorolt motívumkörök előfordulására - az Esik (1929), a Füst (1930), a Nyár (1930), a Fagy (1932), a Külvárosi éj (1932), a Holt vidék (1932), a Téli éjszaka (1932), A város peremén (1933), vagy az Elégia (1933) szövegeiben. (A motívumokat folytathatnánk a természeti folyamatokat megjelenítő és minősítő jelzőkkel és színekkel, valamint a városi lét sajátos jelképeinek, jelzéseinek: a kék, a piros, az ezüst, a vas, a tűzfalak, a vonatfütty stb. felsorolásával. Ehelyütt azonban meg kell elégednünk puszta felvillantásukkal.) A fentiekben nagyon vázlatosan és nagyon szűkszavúan jellemzett szemléletbeli és művészi vonatkozások meglepő erőteljességgel jutnak érvényre Déry Tibor 1933ben megújuló prózai munkásságában is. - József Attila költészetének közvetlen hatására? Avagy Marx, Bergson és Heidegger közvetve megismert nézeteinek következtében? Nehéz határozott választ adni. De elolvasva a Szemtől szembe című kistrilógia téli havazásának, 10 vagy a Berlin melletti Müggelsee éjszakájának 11 a leírásait, amelyekben viszontlátjuk az imént felsorolt motívumok többségét, hajlunk arra, hogy a hatást meghatározó hányada József Attilától származik. Mivel irodalmi köztudatunknak csak a perifériáján él Dérynék ez az alkotása, legyen szabad állításunk alátámasztására egy bekezdésnyit idézni a benne található prózai „tájversek" egyikéből (felkiáltó jelekkel emelve ki a József Attila-i motívumokat.) „Önkénytelenül a fűre lépett, (t.i. Ernszl, a kötet egyik főszereplője; a későbbiekben még szót ejtünk róla), men a sétány kavicsa túl hangosan csikorgott. Még tavalyi fű volt, a szálak rozsdásak, hegyük letöredezve s nedvesen, arccal lefelé feküdtek a talajon, mintha a tavaszi föld belseje felé hallgatódznának Hervadásuk íze kesernyésen szállt fel a földről, de alóla már érezni lehetett a feltörő, még láthatatlan új fű szagát, mint ahogy a várandós fiatal anya testén kiüt a méhében elrejtett csecsemő ibolyaillata. Egyegy bokor alján tenyérnyi hó feküdt még; sárgán sziporkázva, ahol holdfény (!) érte,
