Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

NÉMETH G. BÉLA: Petőfi - Ady - József Attila?

bad így mondani - alacsonyabb, kevésbé líraivá emelt fokán, az eszmei, a filozofikus, illetőleg az ideologikus áthatottság kisebb bensőségú, kevesebb elvontságú, gyengébb személyes érzelmiségû és egyedi versbeszédű megjelenülésében. Mint Petőfinél is, nála is kora műveltjeinek, mégpedig filozófiában, pszichológiában járatosainak nyelve fokozódik, emelkedik, mesterien poétizált versbeszéddé. A kései, a húszas s harmincas évek Babitsa is közelít ehhez. A deskriptív elem, a szcenikus szerkezet Illyésnél azonban szokásrendien direktebb, közvetlenebbül leíró, Babitsnál művelődés- és költészettörténeti elemmel, utalással, rájátszással telítettebb, a mondatszerkezetek Babitsnál jobban illeszkednek a magyar költői beszéd hagyományaihoz, Illyésnél zörgőbbek, mindennapibbak, József Attilánál viszont versszerűbbek, mint ahogy a szcenika is képszerűbb, gyakran majdnem a jelképességig, sőt, egészen a vizionáriusságig. Úgy vélem, részint a Klárisokban és a Medáliákban meg a Medvetáncban, részint a Reménytelenül típusú versekben van igazi újsága. Egy újfajta erős versszerűség, ritmus- és hangzatgazdagság, nyelvi tömörödés meg grammatikai alapformákra, lényegi elemekre való egyszerűsödés tapasztalható, gyakran szinte már az egyszerű dalformákat közelítve. Ezzel együtt látványi, képi, szcenikai tekintetben még szürrealistábbá válva, mégpedig gyakran nem sajátosan nemzeti, hanem egyetemes értelmű folklorizáltsággal áthatottan szürreálisabbá. A majdani Weöressel, illetőleg Pilinszkyvel van előhangzatos viszonyban. Utolsó, az Eszmélet születése körüli korszakában, számomra mind őt magát, mind a hazai költészet alakulását illetően legjelentősebb korszakában, versszerűsége megmarad, dalszerűségéből, főleg játékosan folklorizáló dalszerűségéből meg vagabundoskodó, arretinós, villonos dálszerűségéből, hetykés modorából súlyosabb hanghordozásúvá, erősebb, határozottabb gondolati-értelmi tagoltságúvá, szó- és szólamkincsében egyneműbbé és fogalmibbá, sorosztásában, versszakolásában, mint Arany, a beszéd légzésütemét követővé, biztos fölütésűvé és jól összfogó zárlatúvá lesz. Mindebben kimutathatóan is, a kései Kosztolányi, mondhatnánk, végrendelkező-végösszegző verseivel tart némi rokonságot. Ezek a versek éppúgy, mint némely Ady-korszakéi, válság szülöttei. Csakhogy ez a válság, - bár, persze, összefüggésben van a társadalom válságával, - sokkal inkább egy kivételes érzékenységű szellemi és roppant sérülékenységű lelki személyiség válsága. Egyszerre érzelmi és gondolati, egyszerre biológikusan is, az értelmet illetően is egy egyénnek az egész korszakra is jellemző egzisztenciális személyiségválsága. A megoldáskísérlet sem Petőfihez vagy Adyhoz, hanem sokkal inkább Kosztolányihoz közelíti. „Ügy felelnek, hogy nem felelnek," - így jelzi helyzetét s a helyzet velejét, állapotát és az állapot lényegét az egyik, „Ugy segített, hogy nem segíthetett." - így fejezi ki a másik, „Bírjuk mi is, ha ők kibírják," - végkövetkeztet az egyik, „Talán eltűnök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom,"; „A fű kinő utánad," - így zár a másik.