Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)
NÉMETH G. BÉLA: Petőfi - Ady - József Attila?
6. S itt van éppen a nehezen áthidalható alapkülönbség, Petőfihez viszonyítva. Mert miért lett érzékeny a szimbolistákra, a mítoszokra, a víziókra, miért vált szükségessé számára a szimbolikus kifejezésmód, a mítoszokéval rokon vizionárius látásmód? Petőfi is, mint Ady, válságkorban élt. Oly korban azonban Petőfi, melyben az európai természet- és műszaki tudomány addig nem látott eredményeinek tudatában, a művelődés és publicisztika eszmeterjesztésében a társadalmi egyenlőségben megtestesülő megváltás is könnyen végbevihetőnek tűnt. Franciaországban például Comte, Németországban például Marx hirdeti, hogy immár megvan a biztos út: a megváltó természet- és műszaki tudományok pozitív kora ez az egyiknél, a talpára állított történetfilozófiáé, azaz a százszázalékosan hitt társadalmi jövő szociokommunista útja a másiknál. Egész Európa telve ilyen és hasonló tanokkal s tanok hívőivel. Ady korában is vannak bőven hívői az ily világmegváltó eszméknek. De az új „nagy" tudomány, a lélektan, főleg annak az empirikusan-biológikusan gondolkodó Wundt utáni, titokzatossággal, vagy éppen irracionalitásokkal teli szakasza éppúgy nem oly egyértelműen ígéri ezt, mint a kontinensen átsöprő filozófiai eszmék sem. Ha Nietzsche erőnek erejével, a credo quia absurdum jellegével is akart hinni a felsőbbrendű ember megteremthetőségében, (vagy, mint Király István mondaná, a mégis-erkölcsben,) - ott volt mellette Vaihinger Als ob filozófiája is, gyors egymásutánban nyolc kiadásban, s szinte minden nagyobb európai nyelvre lefordítva, amely minden mégis-bizonykodás ellenére az összes emberi dolgok mintha-jellegét, mintha-lényegét, bizonytalanságban való létezésének tényszerűségét hirdette. (S gondolni arra is érdemes, hogy a természettudományos bizonyosság fölényes öntudatának egyik első nagy apasztója, Max Planck már túl van kezdő művein.) Ady bizonyosan hitt a Huszadik Század főleg Spencer és Marx bűvöletében élő gárdája által hirdetett társadalmi forradalomban, de (- jó verseinek Illyés által minimálisra redukáltsága ellenére -) mégiscsak igazán nagy költő volt ahhoz, hogy egy társadalmi forradalom által ebben a légkörben, ebben a belső rejtelmességben feleletet véljen nyerni az ember - jobb híj ján mondjuk így - ekkor újra élesen felvetődő transzcendens, metafizikai, ontológiai, antropológiai kérdéseire, mint afféle Komját Aladár vagy Madarász Emil. Egyszóval: egészen más világszemléletű háttér, egészen más költői létszemlélet van itt jelen, mint Petőfinél. Nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen más, főleg pedig nem folytatása annak. József Attiával kapcsolatban még könnyebbnek vélem a helyzetet. Kezdő korában talán Juhász Gyulához állt legközelebb. Vagy tán mondhatnám úgy is, - remélem, nem sérelem, - a Nyugat nem Adyban, nem Babitsban, nem Kosztolányiban megtestesülő jó átlagához. Szocialista kori versei álltak az elmúlt negyven év „hivatalosságának" középpontjában. Ez esztendők kezdő szakaszán még arra is történt kísérlet, hogy kései verseit csupán betegsége szimptomatikus megjelenüléseinck fogják föl, így is kezeljék, így is értékeljék őket. Ami marxista korának verseit illeti, egy igen nagy tehetség többnyire remekül, hitelesen megformált, néha forszírozott ideologikussággal asszociáló, néha túlságosan is szcenírozott s deskriptív jellegű, az expresszionizmus emlékét is magán viselő teremtményei ezek. De sem alkotásmódbéli, sem mögötte s forrásaként létszemléleti újdonsága igazában aligha jelent poétikai értelemben vett nagy irányzati fordulatot. Ez a tárgyias, ez a sachlich nyelv, ha tetszik, ez a neue Sachlichkeit a külső s belső világ megjelenítésében Illyésnél is jelen van, csak a poétizáltságnak, - ha sza-