Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „iramló fényt a tengeren" (Menekülés- és teremtésmítosz József Attila lírájában)

ve, rángva, / égbe röppenne, mint elnyomott / lélek, a lángja. // El is lobban mind..." Az Oda kivéletnek számít a teremtés szempontjából is, sugallva, hogy csak az örökkévalóság szempontjából ítélhető meg minden a szerelem pillanatában: „Hullámzó dombok emelkednek, / csillagképek rezegnek benned, / tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat", hogy a vers végén a szerelem szeretetté csendülhessen a Mellékdal „Csobog a langyos víz, fürödj meg!" felszólításában. A késői versekben újra fölerősödik az újrateremtődés szándéka, ezt mutatja az „új világ" motívumának megjelenése is. E korszak idevonatkozó programversének mondható a [Zöld napsütés hintált...], mely visszamutat a korai Medáliákra és A világ teremtésére: Zöld napsütés hintált a tenger lágy, habos vizén, meztelenül, vigan, nagy messzi beúsztam biz én, a fényes ég, a csipke víz pólyája testemen, bölcsőben fekve ringtam ott, behunyva két szemem Én nem tudom, hogyan, mi volt. A locska őselem, a viz kihűlt és nagy hideg zuhant rám hirtelen. Szivemből rémület szökellt, mint bokorból a vad, kiáltottam vón s keserűn szájon vágott a hab. A hátam mögött szüntelen valami ordított. Iszonyúbb volt, mint óriási tarajos gyikok csordája, az a tenger ott s én küzdöttem vele, elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete. Úsztam vagy úsztam volna, ám ugy értem partot ott, hogy vert a hullám s végül egy hatalmas kidobott A vers keletkezési idejéről, körülményeiről nem tudunk bizonyosat, azonban a korábbi feltételezésekkel szemben úgy vélem, még a gyerekkorinál is korábbi időszakot idéz meg s nem más, mint a lehetetlen megfogalmazása; egy olyan állapot leírása, melyről az akkor még csupán ösztönlényként élő ember nem tud semmit, ez még a születés pillanatát is megelőző, az anyaméhbeli állapot. Nem e versben formálja meg először a költő e vágyát: újraélni a létezés harmóniájának naivan tiszta élményét, ezt tette már a Medáliákban is: „Elefánt voltam, jámbor és szegény, / húvös és bölcs vizeket ittam én, / a dombon álltam s ormányommal ott / megsimogattam a holdat, a napot, // és felnyújtottam ajkukhoz a fát, / a zöld cincért, s kígyót, a kovát, - /Most lelkem: ember - mennyem odavan, / szörnyű fülekkel legyezem magam - -" Itt is a születés előtti lét s maga a születés, illetve a mágikus és természeti elemek felsorakoztatásával a teremtés fogalmazódik meg. A nappal és holddal megjelenített zárt univerzum birtoklása olyanfajta kozmikusságot jelent, mely a születés által véglegesen elvész, „mennyem odavan", ahogy a költő mondja. De a Medáliák mellett ezt fogalmazza meg a költő a Vallomás első tételében is: „Körülnézek, - benne vagyok a világban, mint egy mérhetetlen szeretetben. Mellem dagad, úgy érzem, semmi dolgom. Torkomból a görcs alászáll, s ha ez az állapot tarthatna, bizonyára föloszlana egész testemben, epikusán, képben objektiválva ezt az érzést: gyermek vagyok az anyatestben." - Igen, gyermek az