Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „iramló fényt a tengeren" (Menekülés- és teremtésmítosz József Attila lírájában)

anyatestben, ez József Attila a vers első szakaszában is; visszatér a költő az ősharmóniához, s egyes szám első személyben fogalmazza meg az ember első ösztönös létélményét, gyanútlanságát, otthonosságérzését az őt körülvevő „világban". Személyessé, nem pusztán ösztönösen átéltté akarja váltani a „felidézett" pillanatokat, erre utal az is, hogy az eredeti „Zöld napsütés játszott a tenger lágy, habos vizén" sor igéjét átírja a sort személyesebbé, rá közvetlenebbül vonatkozó tárgyas igével: „hintált'''. A verset kezdő jelzős szerkezet - „zöld napsütés" - is szinte álomszerűnek, irracionálisnak mutatja az örökkévalónak tűnő pillanatokat. Álomszerű ez az állapot, idilli, ember és környezetének olyan szerves összekapcsolódása, eggyéolvadása, mint amilyet az Alkalmi vers a szocializmus állásáról sorai sugalltak: „Fák közt, / virág közt / ülök egy padon, / Kotyogok mint elhagyott csolnak, / sok lágy levegő locsolgat - / a szabadság nagy csendjét hallgatom. / S valami furcsa módon / nyitott szemmel érzem, / hogy testként folytatódom / a külső világban - / nem a fűben, a fákban, / hanem az egészben." A (Zöld napsütés hintált...) első versszakából is hasonló biztonságérzet, derű, nyugalom árad, a „lírai hősnek" és környezetének - a teljességet, a világ egészét jelentő anyaméhnek - a meghitt kapcsolata sugárzik, a bibliai teremtésnek az a harmóniája ez, amellyel az Eszmélet első tételében is találkozhatunk: „Földtől eloldja az eget / a hajnal s tiszta, lágy szavára / a bogarak, a gyerekek / kipörögnek a napvilágra; / a levegőben semmi pára, / a csilló könnyűség lebeg! / Az éjjel rászálltak a fákra, / mint kis lepkék, a levelek." Azonos jelzője is van a három versnek: „sok lágy levegő locsolgat" - írja az Alkalmi vers, a hajnal „tiszta, lágy szavára" utal az Eszmélet, „a tenger lágy, habos vizéről" szól a (Zöld napsütés hintált...). A jellegzetes jelző már önmagában is a jóság, naivitás, melegség, otthonosság, bizalom jelentését hordozza.

10 Hogy többről van szó, hogy az ősharmónia, a „teljes harmónia" itt egyúttal az anyaméh biztonságát is jelenti a még meg nem született gyermek számára, hogy az ösztönös létérzékelés naiv örömét a felnőtt a magzatba vetíti vissza, azt bizonyítják a határozók: „meztelenül, vigan", de jelzik ezt a versszakzáró metafora elemei, a „pólya", a „bölcső" s a „ringtam" anyaidéző jelentéstartománya és a szövegmódosítások is. A harmadiknegyedik sor eredetileg fordított sorrendben s így szólt: „hanyatt feküdve ringtam ott, behunyva két szemem, / a fényes ég, a csipke víz ru" - s itt azonnal átjavította a költő a szakasz utolsó szavát, mely eredetileg bizonyára „ruhája" lett volna, s így írta végül: „pólyája". A „hanyatt feküdve" szerkezet is a gyermekit közvetlenebbül idéző kifejezésre cserélte: „bölcsőben fekve". A második szakasz hirtelen jelentőset fordít a versen, az élére került személyes névmás megtorpantja, a tagadószó s a hozzákapcsolódó ige („nem tudom") megmerevíti, az egymás mellé helyezett kérdőszók („hogyan, mi") pedig már valami új, az eddigiektől eltérő érzelmi tartomány felé viszik a verset; a döbbenet, melyet a harmónia és derű hirtelen megszűnése okoz, a formában is észelelhető: míg a lágy, puha dallamú első szakasz egyetlen hosszú mondat, addig a második szakasz három, a harmadik szakasz pedig két mondatból áll. A második versszak élén álló mondat nincs még egy verssornyi sem, s a verssor második fele is egy negatív értéket hordozó jelzőből („locska") s az előző szakaszra visszautaló főnévből („őselem") áll. Óriási a különbség a két szakasz közt. Az első szakasz visszautalni látszott a Vallomás első tételére, a következő két szakasz pedig a próza második tételére alludál: „Gyermek vagyok az anyatestben? A kérdés maga visszahozza a hisztérikus görcsöt a torkomba. Szó sincs róla, hogy magzat volnék! Magzat, melyet a világ visel? A