Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

III. Esettanulmányok: XX század - Szerdahelyi Zoltán: Egy élő kultusz nyomában (Megjegyzések Hajnóczy Péter írói utóéletéhez)

Szerdahelyi Zoltán EGY ÉLÖ KULTUSZ NYOMÁBAN: MEGJEGYZÉSEK HAJNÓCZY PÉTER ÍRÓI UTÓÉLETÉHEZ A hatvanas évek végén íróvá érett (s ettől kezdve „fiatal"-nak nevezett) prózaíró generáció első érzékeny vesztesége a fiatalon elhunyt Hajnóczy Péter volt. Az író műveit s személyét - a szokásos szakmai érdeklődésen túl - már életében mendemondák övezték, különös, markáns egyénisége (ún. „viselt dolgai") már akkor egyfajta legendává nőtték ki magukat. Jellemző, hogy a politika is kísérletet tett arra, hogy őt a munkásíró címkéjével ellássa és ennek megfelelően ideológiai szempontból kisajátítsa (azaz saját kultuszának céljára használja fel). Ám az egykori május elsejére készülő népszerű ifjúsági hetilap riporterének ilyen irányú törekvéseit az író visszautasította. (Különösen érdekes, hogy maga az említett riporter később - némiképp szégyenkezve - beszámol szándéka sikerületlenségéről.)

1 A kultusznak mind a pozitív, mind a negatív vonatkozásokat hangsúlyozó felvetése már röviddel az író halála után megtörtént.

2 Á Hajnóczy Péter halála óta eltelt - immáron - tíz esztendő alatt az alakjához fűződő legendák nem halványultak, sőt, a (rendszerváltásból is következő) politikai s esztétikai szemléletváltozás folyamatában mintha némiképpen erősödni látszanának. A Hajnóczy-kultusz megnyilvánulási formái az alábbi területeken ragadhatok meg leginkább: 1. Az író műveiben 2. Az író viselkedésében 3. Az írói alkotásokra reagáló kritikákban 4. A Hajnóczyra emlékező kortársak szavaiban és műveiben 5. Az ún. mindennapi élet színterein. (Magától értetődik, hogy az első két esetben az írói önkultusz sajátos jeleit próbálom meg összegyűjteni.) 1. Az írói önkultusznák művekben megnyilvánuló jelei elsősorban e művek felvállalt alanyiságából következnek. Hajnóczy maga mondja egy interjúban: „Természetesen az életet kell írni, én is írom az enyémet. Ez a hirdetett önéletírás-jelleg a novellákban, kisregényekben s drámákban (hogy az író meséit most e szempontból ne említsem) a saját, konkréten megélt történések és gondolatok műbe emelését jelenti ill. ennek az életanyagnak a poétikai szintre helyezéssel egyidejűleg bizonyos fokú mitikus (vagy: önigazoló) többletjelentéssel történő megerősítését. A hősöknek a megalkotójukhoz fűző közelségére maguk a szövegek is minduntalan figyelmeztetnek, hiszen a hős (a meséket kivéve) mindenhol fiatal férfi, aki büszkén vállalja nem-értelmiségi múltját, nem-értelmiségi íróságát, a társadalommal ill. annak igaztalanságaival való szembenállását s eme rezisztencia végletekig, nemegyszer a devianciába vitt túlhajtását. Az alko-