Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

I. Kultusz és múzeum - Kovács Ida: A fénykép mint dokumentum és/vagy ereklye

Kovács Ida A FÉNYKÉP MINT DOKUMENTUM ÉS/VAGY EREKLYE Ha Ady Endre nyakkendőjét, Babits Mihály bombasújtotta írógépét vagy akár József Attila egyetemi indexét múzeumban, üveg mögött kiállítva látjuk, a tárgyak kultikus jellegét bizonyára semmiféle módon nem kívánjuk kétségbe vonni. Ugyanígy érzünk akkor, ha csak néhány percre is megpillanthatjuk a Petőfi Sándort ábrázoló (egyébként sötét dobozban féltve őrzött) egyetlen hiteles ősfényképet, az 1847-ban készült ún. Petőfidagerrotípiát. Móricz Zsigmond esküvői felvételei, Ady és Léda híres, gyönyörű kettős portréja, Kosztolányi Dezső finomvonalú, korai arcképei - és még sorolhatnánk - gyermekes örömöt, kíváncsiságot ébresztenek legtöbbünkben. Szemünk szívesen időzik el a részleteken is; Léda pompás kalapján, Móricz zakójának szövetén. Szinte megfoghatóan különbözik ez az érzés attól, amit akkor élünk át, ha például a néhány éve elhunyt Lipták Gábor nem kevesebb, mint 22 fényképalbumában lapozgatunk. Itt amatőr fényképeket látunk, amelyek az elmúlt negyven-ötven év termései. Korunk kiemelkedő író, irodalmár és művész személyiségeire csodálkozhatunk rá; a képeken - Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Pilinszky János, Illyés Gyula, Déry Tibor, Kodolányi János, Borsos Miklós, Bernáth Aurél és sokan mások - fürdenek, vitorláznak, motoroznak, ebédelnek, iszogatnak, bolondoznak. Az a kicsit ünnepélyes, tisztelettel vegyes érzés - nevezzük elfogódottságnak - amit pl. egy Paul Verlaine-t a kávéházban mutató eredeti, aranybarna fénykép nézegetése jelent, elillan, ha egy néhány évtizeddel ezelőtt felvett akármilyen neves személyekből álló, pl. kertben kávézgató írótársaság fényképét látjuk. Arról volna csupán szó, hogy tiszteletünk kivívásához nagyobb történelmi távlat szükséges? Talán óvatosak volnánk elfogódottságunk kinyilvánításakor azok javára, akik bizonnyal már generációkkal előbb fennmaradtak az irodalomtörténet rostáján? Esetleg más szándékkal készültek volna azok a régi képek, mint ezek az újak? Vagy túl köznapi tárgyúak és silány minőségűek volnának az újabb amatőr fotók egy Székely Aladáréhoz képest? A régi kép kegytárgy az új „csak" fénykép? Sok ilyen és hasonló kérdés vetődhetne fel bennünk, ha figyelmen kívül hagynánk magának a fényképezésnek a fejlődéstörténetét. Találóan jegyzi meg Susan Sontag egy esszéjében: „Á fényképezés története tulajdonképpen két ellentétes törekvés küzdelme: egyfelől a szépítésé, mely a képzőművészettől kapott örökség, másfelől az igazmondásé, mely nemcsak a tudományoktól kölcsönzött, értékmentes igazságfogalommal méretik, hanem az igazmondás moralizált eszményével is."

1 Ha tehát a fényképezést mint médiumot a fényképező szándéka felől közelítjük meg, megállapítható, hogy a fényképezés lehet művészet, de lehet puszta dokumentálás is. Ennek okait a fotó történetében kereshetjük. *