Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

IV. Kitekintés: irodalmi kegyhelyek a nagyvilágban - Takács Ferenc: Az ironikus kegyhely (A James Joyce Múzeum Dublinban)

létrehozni a Joyce Múzeumot. Létre is hozták, s fel is avatták, természetesen június 16-án. Az ünnepségen jelen voltak a helyi Joyce-kultusz képviselői, közöttük az 1954-es bloomnapi körmenet résztvevője, John Ryan; de ott voltak a nemzetközi Joyce-ipar és Joyce-kultusz főpapjai is; például Sylvia Beach, akinek párizsi könyvesboltja, a Shakespeare & Company 1922-ben, tehát kerek negyven évvel korábban kiadta az Ulyssest, s akinek a nevéhez fűződik egyébként a „Bloomsday" szó kitalálása; s természetesen megjelent Richard Ellmann amerikai irodalomtudós, az 1959-es monumentális Joyce-életrajz írója, aki evvel a könyvvel az ipar és a kultusz pápája lett, egészen haláláig. De akadt valaki, aki az áhítattal szemben a blaszfémiát, a kultikus azonosulással szemben az ironikus bomlasztást képviselte: efféle trickster-ûguraként, a mítosz áhítatát a mítoszon belül ellenpontozó alakként, Brendan Behan, az ír drámaírás részeges fenegyereke az Ulysseshől vett tréfákkal zavarta meg az egyébként idővel általános lerészegedésbe torkolló múzeum-szentelőt. Jogi szemmel a múzeum szigorúan magánkezdeményezésre jött létre, minden állami vagy „kultúrpolitikai" támogatás híján. Néhány dublini irodalmár 1962-ben megalakította a James Joyce Torony Társaságot a múzeum létrehozására: elnöke a neves költő, Padraic Colum volt, egyik tiszteletbeli titkára John Ryan, az 1954-es rítusteremtés részese. Közadakozásra, magánszemélyek adományaira sem igen számíthattak. Az épület használati jogát végül baráti alapon sikerült megszerezni: a torony bérlője, Michael Scott neves ír építész, aki egyébként lakta is az őrbástyát (nyolc évvel korábban a bloomnapi zarándokok őnála ittak útiáldást a Toronyban), most nagylelkűen lemondott az épület használatáról a Társaságjavára.

8 A múzeum tehát létrejött. Azután viszont jóidéig nem történt semmi: még nagyon sokáig szegényes ügy volt az egész. 1976-ban, amikor először jártam a Toronyban, egy szekrényre való Joyce-kiadás, néhány fénykép és rajz képviselte a gyűjteményt. Alacsony, szinte jelképes belépődíjat számítottak fel, s látszott, hogy csupán a kultusz hevétől fűtött irodalmi turisták (vagy zarándokok) vállalkoznak rá, hogy kibuszozzanak Dun Laoghaire-be és tiszteletüket tegyék a múzeumban. Idővel viszont megváltozott a helyzet. Aki manapság Írországba látogat, annak rögtön feltűnik, hogy az ország idegenforgalmi célokra forgalmazott nemzeti önképében milyen szokatlanul hangsúlyos szerepet kap az ír nemzeti kultúra, közelebbről az ír irodalmi nagyságok ünneplése. A repülőtéren, utazási irodák falán látható plakátokat, az ingyen osztogatott brosúrákat és prospektusokat olvasva az derül ki, hogy egyebek között azért is érdemes Írországba látogatni, mert ez az ország olyan írók és költők szülőhona, mint Jonathan Swift, John Millington Synge vagy William Butler Yeats, akiknek szülőháza, hajdani lak-, munka- vagy tartózkodási helye mind megtekintésre érdemes látnivaló, a turista útiprogramjánakjavallott része. A vendégcsalogató nemzeti önképnek ez az irodalmi eleme a hetvenes években erősödött fel, s onnantól kezdve - nyilván jórészt a nemzetközi