Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)
IV. Kitekintés: irodalmi kegyhelyek a nagyvilágban - Dávidházi Péter: Könyvtár, múzeum, szentély (A Folger Shakespeare Library szimbolikus jelentése)
A régi olvasóterem fán énünket, mert csak így válhatunk méltóvá arra, hogy a Shakespearekönyvtár adományait magunkhoz vehessük. Csak látszólag jelentéktelen apróság, hogy miután valaki elvileg bebocsáttatást nyert a könyvtár használóinak kiválasztott közösségébe, az olvasóterem ajtaja előtt le kell adnia tollát, s csupán ceruzát szabad bevinnie (ha nincs nála, az odakészített kölcsönceruzákból választhat magának). Ezt önmagában még indokolja a könyvek védelme: nehogy paca essék valamely értékes példány lapjára. Önmagában az sem különös, hogy az előtérben mindenkinek be kell írnia nevét a jelenléti könyvbe, feltüntetvén, hogy pontosan hány óra hány perckor lépett be az olvasóterembe, mikor hagyta el azt, akárcsak rövid időre, s mikor tért vissza; ez azonban nap mint nap, minden új belépéskor tudatosítja az emberben, hogy bent töltött ideje alatt milyen felelősséggel tartozik a hely szellemének. (Ehhez kapcsolódó fontos szabály, hogy alkalmi vendég csak könyvtári alkalmazott kíséretében fordulhat meg az olvasóteremben.) Önmagában azon sem furcsálkoznánk, hogy az olvasótermi asztalokon keskeny bársonypárnácskákat találunk, zizegő szárazbabbal töltve, hogy a kinyitott könyvet ne kézzel kelljen tartanunk, hanem e nehezékekből helyezzünk egyet-egyet a két lapszélre. Igen, talán kényelmünket is szolgálja, de a körülöttünk buzgólkodó könyvtári személyzet készséggel és tapintatosan elmagyarázza, hogy máskülönben kezünk bőrének párolgása (horribile dictu: szennyeződése) károsítaná a kötetek vagy kéziratok papírját. Ami igaz lehet, de a közvetlen fizikai érintkezés kiiktatása, egy olyan olvasóteremben, amelybe a stratfordi Szentháromság templom ablakának hasonmásán át szűrődik be a fény, a
