Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

III. Esettanulmányok: XX század - Tverdota György: A nekro-logika (József Attila halotti búcsúztatói)

mányban foglalkozunk. Gondolatmenetünk szempontjából sokkal fontosabb annak a tudatosítása, hogy ámbár itt ugyanazzal az értékeléssel van dolgunk, mint akármely nekrológbeli laudációban, az értékítéletek Fejtő jóvoltából mintegy pajzsot és dárdát viselnek, tehát normatív funkciót kapnak. Érdemes még egy részlet erejéig megállunk az idézett cikknél, mert itt Fejtő még a fentieknél is élesebben vonja meg a határt, amelyen túl az autentikus József Attila-értékelés kezdődik: „Ezért olvashattuk most, hogy aki a háború utáni magyar költészet legszebb és halhatatlan verseit megírta, csak ,ígéret' volt, hogy szép verseket ,írhatott volna', ha életben marad s tán még halhatatlanságra is vergődik, ha nem szakít véget oly hamar magányos és nehéz életének."

28 Ha tárgyilagosan szemügyre vesszük a Fejtő által pellengérre állított megállapításokat, el kell ismernünk, hogy ezek - magukban véve - inkább a bizonytalanság, a kezdeti értékelésbeli bátortalanság megnyilvánulásai, mintsem a halottal szembeni ellenséges magatartás jelei. Nem az ellenfelek, hanem Fejtő az, aki igaz, egy jó ügy szolgálatában - türelmetlenül, intranzigensen reagál. Ervelése szerint, aki nem ismeri el most azonnal halhatatlannak József Attilát, aki nem helyezi őt egy vonalba a legnagyobbakkal, az kiközösítendő az igazi befogadók közösségéből. A József Attila-recepció ezzel elérkezett egy olyan pontra, amelyen már egyedüli helyénvaló „kritikai" megközelítés gyanánt csak a laudáció fogadható el. Ami a legérdekesebb, ennek a normának a közvélemény ellenállás nélkül alávetette magát. Nem akadt számottevő kritikus, aki nyilvánosan kétségbevonta volna jogosultságát. A nekro-logika, a kegyelet logikája egyszer s mindenkorra áthatotta a József Attila-értékelést. Ahhoz, hogy egy életmüvet a kritika szuperlativuszokban méltasson, nincs feltétlen szükség a nekro-logika közbenjárására. Ha az elismerés az alkotót már életében eléri (még ha ezt másik oldalról ugyanilyen erős gáncs kíséri is), mint például Ady Endre esetében, vagy ha feltétel nélküli elfogadásban a művész a pálya lezárulta után csak egy bizonyos idő elteltével részesül, akkor ez a közbenjárás elmarad. A nekro-logika akkor lép működésbe, ha a költő felfedezése a halált követő órákban történik, s ez a működés arról ismerszik föl, hogy a felsőfokú dicséretek hordozó közege a gyász, hogy az elsiratás eszközül szolgál az elismerésért küzdők számára. A gyász és a méltatás e szintézise úgy jön létre, hogy - amint a nekrológokban a megindítás és a laudáció szükségképp összhangban áll egymással, úgy - a nekrológokból kinőtt méltatások a passióként felfogott életúttal hitelesítik az egyes verseket. Ez az összhang József Attila esetében ellentétek egységeként jött létre, kontraszthatásra épült. Az életút meredeken lefelé tart - sugallták az elparentáló cikkek - az életmű pedig egyre magasabbra szárnyal. Ámde ez a felszárnyalás a művészi tökélyre vonatkozott, nem pedig a versek hangnemére vagy tárgyára. A művekben az a tapasztalat jutott kifejezésre, amelyre a költő életútja, azaz „pokoljárása" során tett szert. Bárhol lapozzuk föl a búcsúztató írásokat, erre a képletre bukkanunk: (Verseiből) „mindig egy egzaltált lélek lázadó nyugtalansága csapott ki [...]. a hideg, szinte bravúros logika és formaművészet mögött változatla-