Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

III. Esettanulmányok: XX század - Tverdota György: A nekro-logika (József Attila halotti búcsúztatói)

József Attila verseit a természet csodáival állítja párhuzamba, amelyeket a föld mélye produkál, mint a kristályokat, vagy pedig a tenger mélye, mint a gyöngyöt. A kritika, az erények és hibák mérlegelése helyét éppúgy a megilletődés és a bámulat foglalja el, mint a természet alkotta remekművekkel vagy Petőfi vagy Shakespeare műveivel szemben. Akár a klasszikusok sorába illesztették a szárszói halottat, mint a halhatatlanok egyenrangú társát, akár a szakrális szférába emelték az általa létrehozott teljesítményt, lélektanilag nézve ez a művelet csakis a nekrológokban, a laudáció keretében mehetett végbe ilyen gyorsan és ilyen akadálytalanul, főleg egy olyan alkotó esetében, aki - mint József Attila - eladdig ismeretlen volt a széles közönség előtt. Nemzeti klasszikussá avatása ezek után már csak azon múlott, hogy a nekrológokban elmondott laudáció érvényben marad-e a gyászbeszédeken túl, hogy a búcsúztatókban megütött hang hónapokig, évekig kitartható lesz-e? Hogy a lehiggadt közvélemény tartósan magáévá teszi-e azt, ami a sírnál a megrendültség lelki felajzottságában megfogalmazódott? Hogy a magasztaló beszédmód átlényegül-e gondolkodásmóddá? Egy ilyen irányú kibontakozás jelei nagyon hamar megmutatkoztak: ami a laudációban még csak a helyzettől és a búcsúztató alany egyéni hangoltságától függő méltatás volt, hamarosan normatív formát öltött. Fejtő Ferenc a Szocializmus 1937 decemberi számában közölt cikkében megtette ezt a lépést: „Vannak csoportok, vannak körök, amelyekben még a tragédia sem kelt emberséget s nem ébreszt engesztelődést. A harchoz mindig keménység kellett s szigorúság. De a halott ellenféllel szemben a harci illemszabályok is kegyeletre köteleznek". Fejtő voltaképpen a közömböseket, az ingadozókat akarja József Attila mellé állítani, de a költő politikai ellenfeleit veszi célba. Emberséget, engesztelődést, kegyeletet követel tőlük a halott ellenféllel szemben, ami csakis és kizárólag költői nagyságának feltétlen elismerésében ölthet testet. A szerző tehát egy par excellence esztétikai kérdést erkölcsi szempontokra hivatkozva kíván megoldani. „Akikben annyi tisztesség nem volt, hogy a halott költőt - ha már érdeme szerint méltatni képtelenek - legalább ne sértették volna meg poraiban. A késő irodalomtörténész összegyűjtheti majd a jobboldali ,elparentálásokat', s elképedhet azon, hogy mennyi emberi alacsonyrendűség gyülemlett fel egyes budapesti szerkesztőségek asztalainál [...1 Egy más, kevésbé világnézeti, inkább irodalompolitikai háborúság folyik tovább a sír fölött [...] Másrészt a szégyen tiltja tán igazat adniuk halálában annak, akit életében megtagadtak [...] De tovább (kell folytatni - T Gy) a nagyok harcát is az irigységtől sápadó kicsinyek ellen, a halhatatlan halottakét a halandó élők ellen.'^

7 Idézett mondataiban Fejtő erkölcsileg bélyegzi meg, s az utókor ítéletével fenyegeti, tehát mintegy megfélemlíti mindazokat, akik nem jól parentálták el József Attilát, akik nem hajlandók tudomásul venni, hogy a halott - halhatatlan. A szöveg jól mutatja azt a pontot, amelyen - mint Antonius búcsúztatójában - a laudáció vádbeszédbe fordul át. Ebben a tekintetben az idézett cikk a József Attila irodalomban nagy jövő előtt álló „bűnbakkeresés" egyik dokumentuma, s mint ilyennel, külön tanul-