Kalla Zsuzsa szerk.: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994)

III. Esettanulmányok: XX század - Tverdota György: A nekro-logika (József Attila halotti búcsúztatói)

nagy ígéret volt, de a korai halál megakadályozta őt életműve kiteljesítésében. De az ilyenfajta fenntartások ritkaságszámba mentek. Az életmű méltatása első pillanattól kezdve a laudáció szabályai szerint ment végbe. A halotti búcsúztatók szerzői egyetértettek abban, hogy „József Attila a háborúutáni magyar irodalmi nemzedék nagy lírikusa" volt, bizonytalankodás csak abban a tekintetben volt eleinte - nem nagyon sokáig - hogy mennyire nagy. Az egyik szerző például így ír: „Attila barátom! Most haltál meg, a tested még ki se hűlt, és máris klasszikussá lettél! Különb Berzsenyinél, különb Tompánál, különb Vajda Jánosnál és szinte egy nívóban Ady Endrével."

25 Mások „merészen" Kosztolányi és Juhász Gyula mellé állítják, azon az alapon, hogy a két nagy költő halála óta a líra területén József Attiláé volt a vezető szerep. De a felmagasztalás nem állt meg ezen a ponton. A fiatalabb társ egy-kettőre túlszárnyalta mestereinek presztízsét. A Juhász Gyulával való összevetés különösen tanulságos, mert ő is öngyilkos lett, ő is idegbeteg volt, a közönség emberi rokonszenvét éppúgy kiérdemelte mint József Attila. Ez utóbbi jelentősége mégis egyre nőtt, míg a szegedi költőé az évek múltával lassan elhalványult. A halotti búcsúztatók a szárszói halott helyét Ady és Csokonai mellett jelölték ki, ami Juhásznak sohasem jutott osztályrészül. A magyar olvasó szemében azonban a lírai költő prototípusa: Petőfi Sándor. József Attila dolgát, amikor sor került kettejük szembesítésére, megkönnyítette az a tény, hogy küllemét tekintve hasonlított a forradalom poétájához. Ezzel a külsődleges hasonlósággal a húszas évek végétől sokat és folyamatosan foglalkozott az irodalomszerető közvélemény. A költő tudatosan rá is játszott erre a párhuzamra. A halál még közelebb hozta a köztudatban a két lírikust: mindketten fiatalon és tragikusan pusztultak el. József Attila apoteózisának meggyorsításában tehát szerepetjátszott az a lélektani-kulturális mechanizmus is, amely egyenlőségjelet tett a magyar költő és a tragikus halál, a magyar költő és a nagy veszteség képzetei közé. Hála a nekro-logika működésének, József Attila neve már 1937 decemberében a Petőfié mellett tündökölt. Erről a pozícióról azonban már tudjuk, hogy a szakrális szférájában helyezkedik el. „József Attila meghalt és halhatatlanná lett" - indítja például gondolatmenetét a kor egyik jeles kritikusa, Peéry Rezső. Nézzük meg, hogy ebből a kezdőmondatból hogyan láváznak elő a laudáció logikája szerint a legmagasabb fokú elismerés, a kritikai fegyverletétel megnyilvánulásai: „Megkönnyítette az óvatos kritikusi ítélet munkáját. Most már el lehet mondani róla, hogy nincs magyar költő, a legnagyobbakon kívül (szinte mindegy, hogyan fejeződik be a mondat, mert e ponton megtörtént a mércének a legmagasabb szintre emelése - TGy), aki a legnehezebb gondolati anyagot annyira idegvillódzássá tudná oldani, lírai virággá s emlékezéssé, s nincs, akinek érzelmi rezdülése olyan gondolati súlyt tudna kapni, mint az övé. Az örök költészet érctörvénye szerint formálja új mondanivalóit, versei kristályok, melyeket csak megilletődéssel és bámulattal járhatunk körül, gyöngyházfényű kagylók, melyekben a lét és végtelenség dala zúg."

26 A fenti idézetben a kultikus gondolkodás jellegzetes példájával állunk szemben, noha az evilág és a túlvilág határát nem léptük át. Peéry Rezső