Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)

7 93 5 táján beszivárog a halálfélelem. S nem valami morbid halálvágy, halálba zuhanás ez; mikor arról énekel: a költő bokáig csúszós vérben áll már s minden énekében utolsót énekel. (Tegnap és ma, 1936) hiszen erre az a gondolat rímel mindjárt az egyik következő versben: Mindig gyilkolnak valahol (Aludj, 1937) A halál, amely a legvidámabb természetábrázoló versén is átsuhan, így kap politikai értelmet, politikai funkciót: Gödörbe gyűlve néhol kis tócsa bugyborékol és tudja, meddig él. S ki tudja meddig élek? lebbenj csak, könnyű ének, vidám lehelletem! (Keserédes, 1936) Ez a vers, ezek a záróstrófák önmagukban talán csak a halálfélelem futó felhőjét, leheletét jelentenék, de ennek a költészetnek egészében minden ilyen versnek eleven, organikus összefüggése van. Egymásra nőnek, egymásból indáznak