Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)

Most íme fölriadtam és oly idegen, mit úgy ismertem én még akár a tenyerem. Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem, gyerekkorom kalandos vidéke ismeretlen. Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol, erdőt irtottak erre, amott bedőlt major. . . Csakhogy erre az édesen fájó vogelweidei hangra Radnóti versében egy összeomló világ felel: Pedig bolond a jámbor mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Másrészt műfordításaiban mindegyre ő ajándékozza meg költőtársait egy-egy fordulattal, sokszor csupán egyetlen jelző mágikus, kiemelő erejével. Nem hamisítás ez, inkább alázatos költői segítség, hogy a mondandó és a forma fényét még jobban felvillantsa. S egyben arra is jó ez, hogy a maga rokonságát, belső azonosságát is megvallja költőtársával. Sok példát hozhatnánk erre is, legyen elég csak egy, amikor az egyik Apollinaire-fordításában két jelzőt, kedvelt jelzőjét (alvó, vad) emeli Apollinaire versébe: Et ne s'éveilleront au pas de nul venant Ni quand sur leurs pigeons fondront les gypaètes