Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)
érzékletes és sűrítő módszerét a képalkotásra, a tájék eleven, villogó, félelmes bemutatására. Azt mondhatnók, hogy — a többi közt — Radnóti költői eszközeinek fejlődésében a rím és ritmustechnika fejlődésével együtt az igehasználat módja a legtanulságosabb. Az igékkel való sűrítő és drámai ábrázolásmód szintén olyan eszköze, amelyet a formabontás korából emelt át költészete későbbi korszakaiba, de éppen ezeknek a költői eszközöknek a kiérlelődése, tiszta, a valóságból táplálkozó, gazdagon reális képalkotása mutathatja mindennél inkább fejlődésének egyre magasabbra emelkedő szakaszait. E néhány példával csak azt akartam bizonyítani, hogy Radnóti költészetének érdemét nemcsak a néhány tragikus nagyságú, világirodalmi jelentőségű verse adja: ezek a versek egyetlen ívű, következetes költői pálya fejlődésének részei, s éppen az a csodálatos benne, hogy még a külső költői eszközök is annyira organikusan nőnek előzményeikből. Radnóti költői erkölcsét (mert találóbb és igazabb itt ez a szó, mint a műgond) az is jellemzi, hogy könyörtelenül elhagyott minden fölös sallangot, az izmusok minden borzas szecesszióját, de féltő gonddal őrizte minden bátorító, költői, ábrázoló, kifejező többletet adó újdonságát. Még a szabadvers-ritmusok játékos aszimmetriáit is hányszor beleépítette szigorú formái közé. S nála, aki a nagy elődökhöz méltón, annyira költői cselekedetnek érezte a műfordítást, valósággal megrendítő, hogyan építi egyik legemlékezetesebb versét, az „Erőltetett menet"-et a Walter von der Vogelweide csodálatos ,,Ó jaj, hogy eltűnt minden"-ének dallamára. Amikor Borban szeptemberben versét rovogatta, nemcsak a tördelést adta vissza gondosan, de ki ne hallaná a nibelungi vers dallamát s a visszahajló, az elmúlt otthonokra, tájra emlékező fájdalmat:
