Baróti Dezső szerk.: Radnóti Miklós 1909–1944 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai 4. Budapest, 1959)

S nem követhető-e végig, egyre emelkedve, egyre gazdagabban a természet, a táj ábrázolásának, érzékeltetésének ez a módja? Csak az imént említett „Parton" c. versében ilyen szakaszokra, a természetábrázolásnak erre a módjára találunk: Felhőbe alkonyult, sebes sötétség szállott a parton hullongva végig, lencsés a víz és alatta sík halak készülnek lassan elpihenni s máris sűrű és sötét vizekbe siklanak. S felhőiből kilép a nap, tört lábát a hűvös vízbe mártja, szinte loccsan, fölébred minden újra és az álmos part fái kormos ingüket ledobják s pucér szárukra lenge pára szálldos. Hideg már a víz a napnak, elvonul és szipogva alszik minden újra el, tücskök lélekzetén alszik a vidék s álmában szól: kezük szivükre téve, szavára fölriadnak az estikék. Gondoljunk csak, egy kiragadott példa csupán, a „Déltől estig" játékos ötleteire, hol „A délután szakálla nagyranőtt", fölébred a táj, s csörögni kezd a fa — s folytathatnók végeláthatatlan. Valósággal külön tanulmányt igényelne: hogyan használja Radnóti a mozzanatos és egyéb igék egyszerre i s